A Limbo az a gyönyörűen megrajzolt képregény, amit látni kell.

Arról nem is beszélve, hogy maga a történet is elég élvezetes.

Dia de muerte^[1]. A mexikói halottak napja, ami átszövi az egész képregény hangulatát. Az élénk, vidám, virágos, de mégis rémisztő körítés amiből és ahogy ez a képregény merít; csodálatos.

Ezt a hangulatot megspékelve a 80-as évek ultra neonjával, retró pasztell színeivel és megvan a látványvilágunk. Maradva ennél az évtizednél, visszatérő elem a VHS kazetta, a sercegő tévé és képhibás film. Nagyon okosan lett kitalálva ez a világ, valahogy passzol minden, annak ellenére, hogy az elején csak fogja az ember a fejét, hogy mi ez az egész.

Ebbe belegyömöszölve egy jó detektívtörténet, ahol egy ex-rendőr próbálja kideríteni ki is önmaga, mert semmire sem emlékszik miután felébred ebben a furcsa hangosan színes világban.

Van nagyon kihívás, mist önmagad megismerése és felderítése?

A legnagyobb spoiler amit mondanék erről, hogy “Limbo”. És nem a rúd alatti átcsúszás. Legkésőbb az utolsó oldalon pofán csapja az embert a könyv címe, annyira, hogy az már fáj. Legalább is, nekem ilyen volt, nem igazán esett le egészen a végéig, hogy mi történik.

Egy olyan végkifejlettel amibe beleborzong az ember. Gyönyörű látvány egy érdekes krimi történettel.

Ha egy szuperhősmentes, kerek egész történet kell aminek minden oldala gyönyörködtet, ez a képregény, az.