Ez a legfranciább dolog amit valaha olvastam.

A nagy sikerű HBO sorozatot mindenkinek meg kell lovagolnia, nem kivétel ez alól egy marék francia művész sem akik 2008-ban mentek vissza Chernobyl, Pripyat és a tiltott zónába, humán / művész szemmel dokumentálni a mostani állapotot. Céljuk elrettenteni a világot az atomenergiától, lelkes aktivisták és szószólók az atomenergia ellen.

Majd 11 évvel később kiadták ezt a képregényt a hype hullámot meglovagolva. És őszintén, megértem, mert ha nem lett volna annyira sikeres a sorozat, én se bíztam volna benne, hogy akármekkora sikere lesz ennek a képregénynek.

Vannak jó részek, egy új szemszögből mutatta be az egészet, hogy mennyire normálisnak, néha mennyire árulkodó nyom nélküli, szinte idilli a környezet és semmit sem sejtet magáról a gyilkos sugárzás ami láthatatlanul, szagtalanul, íztelenül, nyomtalanul ott van és ugyanúgy a mai napig szedi áldozatait.

A tiltott zóna határán fekvő falvakban élők életét is megismerjük kicsit, hogyan keveredtek vissza vagy miért maradtak, mindenkinek van valami kapcsolata a katasztrófához. A leharcolt likvidátorok, babushkák és jövő nélküli fiatalok.

Ez egy élménybeszámoló, egy képes útinapló, egy mini életrajzi történet és néha… ez a… nem is tudom körbe írni azt a mentalitást, azt az öntelt bullshit művészi jaj de fájdalmat ami néha-néha előbukkan a főszereplőnkből.

Hogy jaj nem is tudja ábrázolni milyen szörnyű és veszélyes ez a hely, mert milyen szép és idilli itt minden, hiába halálos, nem tudja lerajzolni a láthatatlant. Hogy hű a keze se fáj már annyira jó a hangulata itt a baráti ukrán szomszédokkal a dínom-dánom közben. Ezek meg még csak hagyján. De volt egy pár panel ami után leolvadt az agyam. Amikor az egyik barátja egy harmonikaszerű hangszerrel leül egy kempingszékre az erdő közepén és elkezdi az érzéseit és hangulatát dalba önteni, majd egy ilyen reakció:

“Eddig mindannyian csak elvenni akartunk ettől a helytől, csak lerajzolni, lefényképezni, leírni, elvinni haza innen mindent amit csak látunk és érzünk, ez az első alkalom, hogy vissza is adunk valamit az erdőnek: egy dalt...”

Szerencsére ez már nagyon a könyv végén történik, ha az elején vagy közepén nyögött volna be egy ilyet, esküszöm úgy elönt a méreg, hogy nem fejezem be.

Nehéz ajánlani.

Van egy marék nagyon szép illusztráció, azt nem tagadom, ami rettentően jól megragadja a lepusztult reaktort és környezetét, de nem sokkal több.

Ha érdekel a téma, valószínűleg találsz jobb könyveket és beszámolókat.

Viszont ha egy olyan képregényt szeretnél, ami az alkotói válságról szól és fantasztikusan illusztrálja egy ember belső vívódását a művészetével, akkor ott a Cyril Pedrosa: Portugal képregénye ami 100x jobb ebben a témában és élvezetesebb is.