Ez a legfranciább dolog amit valaha olvastam.

A nagy sikerű HBO sorozatot mindenkinek meg kell lovagolnia, nem kivétel ez alól egy marék francia művész sem akik 2008-ban mentek vissza Chernobyl, Pripyat és a tiltott zónába, humán / művész szemmel dokumentálni a mostani állapotot. Céljuk elrettenteni a világot az atomenergiától, lelkes aktivisták és szószólók az atomenergia ellen.

Majd 11 évvel később kiadták ezt a képregényt a hype hullámot meglovagolva. És őszintén, megértem, mert ha nem lett volna annyira sikeres a sorozat, én se bíztam volna benne, hogy akármekkora sikere lesz ennek a képregénynek.

Vannak jó részek, egy új szemszögből mutatta be az egészet, hogy mennyire normálisnak, néha mennyire árulkodó nyom nélküli, szinte idilli a környezet és semmit sem sejtet magáról a gyilkos sugárzás ami láthatatlanul, szagtalanul, íztelenül, nyomtalanul ott van és ugyanúgy a mai napig szedi áldozatait.

A tiltott zóna határán fekvő falvakban élők életét is megismerjük kicsit, hogyan keveredtek vissza vagy miért maradtak, mindenkinek van valami kapcsolata a katasztrófához. A leharcolt likvidátorok, babushkák és jövő nélküli fiatalok.

Ez egy élménybeszámoló, egy képes útinapló, egy mini életrajzi történet és néha… ez a… nem is tudom körbe írni azt a mentalitást, azt az öntelt bullshit művészi jaj de fájdalmat ami néha-néha előbukkan a főszereplőnkből.

Hogy jaj nem is tudja ábrázolni milyen szörnyű és veszélyes ez a hely, mert milyen szép és idilli itt minden, hiába halálos, nem tudja lerajzolni a láthatatlant. Hogy hű a keze se fáj már annyira jó a hangulata itt a baráti ukrán szomszédokkal a dínom-dánom közben. Ezek meg még csak hagyján. De volt egy pár panel ami után leolvadt az agyam. Amikor az egyik barátja egy harmonikaszerű hangszerrel leül egy kempingszékre az erdő közepén és elkezdi az érzéseit és hangulatát dalba önteni, majd egy ilyen reakció:

“Eddig mindannyian csak elvenni akartunk ettől a helytől, csak lerajzolni, lefényképezni, leírni, elvinni haza innen mindent amit csak látunk és érzünk, ez az első alkalom, hogy vissza is adunk valamit az erdőnek: egy dalt...”

Szerencsére ez már nagyon a könyv végén történik, ha az elején vagy közepén nyögött volna be egy ilyet, esküszöm úgy elönt a méreg, hogy nem fejezem be.

Nehéz ajánlani.

Van egy marék nagyon szép illusztráció, azt nem tagadom, ami rettentően jól megragadja a lepusztult reaktort és környezetét, de nem sokkal több.

Ha érdekel a téma, valószínűleg találsz jobb könyveket és beszámolókat.

Viszont ha egy olyan képregényt szeretnél, ami az alkotói válságról szól és fantasztikusan illusztrálja egy ember belső vívódását a művészetével, akkor ott a Cyril Pedrosa: Portugal képregénye ami 100x jobb ebben a témában és élvezetesebb is.

Ettől a mangától megfájdult a fejem és nem bánom.

Emelem a kalapom, új, művészi, nem komfortáló, egyedi ÉS nem gagyi. Mert azért, rosszat nagyon könnyű úgy alkotni, hogy az fentieknek megfeleljen.

Zaj, káosz, agresszió. Nem látod, hogy most mi dialógus, mi “hangeffekt”, mi háttér vagy karakter. De, pont ez volt a célja, hogy olyan hangos és zajos legyen az egész, hogy fájjon a végére a füled. Meg kell hagyni, hatásosan tette a dolgát a látvány.

Közben pedig szoros ellentétben a történet egy roppant lassú, banális, semmilyen, szinte minden konfliktus nélküli kis kaland. Higgadt beszélgetések, kocsizás, keresgélés.

De a látvány miatt annyira feszültnek és gyors tempójúnak hat, hogy csak kapkodod a fejed.

Kuriózum.

Ohjajegyemaszíved.
Én szeretem a Slice of life, önéletrajzi, beszámolós képregényeket meg rajzfilmeket, de… Ez mi volt?

Eredetileg egy crowdfundolt képregény, amiben az alkotónk elmegy Írországba felkutatni a felmenőit, mert amerikába valamikor valahonnan a Brit- és Ír-szigetekről települtek be ősei. És majd jól lerajzolja és elmeséli kalandjait és nagy öröm és bódottá.

Jóformán, amint elkezdi taglalni, ahogyan Írországba megérkezik elkezdődik az a klisé lavina, ami elől nem lehet menekülni.

Ha az lett volna a cél, hogy az összes lehetséges tipikus semmilyen “fordulatot” belegyúrja valaki egy könyvbe, akkor íme, ez itt az alfája és omegája az egésznek.

Örülök, hogy egy régi álmát megvalósíthatta és volt akkora ismerősi köre aki támogatta anyagilag, hogy kiadhassa ezt a könyvet és hogy “megtalálta magát” meg minden… De nem hittem volna, hogy léteznek ilyen két lábon járó klisé halmok.

Aranyos történet, aranyos rajzokkal, de hogy semmilyen szinten nem leszel gazdagabb a végére 1 grammal se az biztos.

Kell egy jó feminista képregény? Tessék, ez egy tökéletes példa.

Egy nagyon jó fiktív történet a második világháborúból egy német megszállás alatt lévő orosz területről ahol egy csapat orosz nő mesterlövész állítja meg a nyomuló német csapatokat.

Nem is annyira elrugaszkodott dolog, hiszen a Vörös Hadseregben szolgáltak a frontvonalon nők is, leghíresebb Lyudmila Mikhailovna Pavlichenko volt közülük. Ez nem egy polkorrekt, utólag valahogy megpróbáljuk beleerőltetni a múltba-féle történet a mű esélyegyenlőség nevében és csak a médiahűhó meglovaglására szánt szenzáció hajhász konzum cucc.

AMÚGY...

Ez egy nagyon jó háborús történet.

Személyes indíttatások, hazaszeretet és hűség. Önfeláldozás, aljas taktikák és fröcsögő vér. Minden, ami egy háború csak tud lenni. A legjobb része, hogy semmi őrültség nincs benne, semmi olyan, ami ne történhetett volna meg. Sima, hétköznapi emberek a gépezetben, ami felzabálja őket. Ahogy egyre jobban megismerjük a karaktereket a különböző történeteiket és egyre csak személyesebb lesz az egész, annál magával ragadóbb lesz.

Nem sok, nem kifejezetten hosszú, egy neki ülésre könnyen le lehet darálni, de szerintem érdemes és érdekes.

Ez a könyv a: “Nézd, milyen szörnyű az emberiség magával szemben” kategóriába esik.

A szovjet és orosz állam egyes emberiség ellenes bűneivel foglalkozik túlélők, korabeli naplók és egyéb beszámolók alapján.

Holodomor, Csecsen háborúk, kelet Ukrán háború és a mai “diktatúrácia” egy újságírónő meggyilkolásával végezve, csupa móka és kacagás.

Egyértelműen az egyik legfelforgatóbb képregény amit olvastam, egy lapon lehet és kell említeni a Maus-al.

Vissza-visszatekintve távolabbi orosz és ukrán történelemre mutatja be a modern kori szörnyűségeket zavaró és fájdalmas illusztrációkkal és elmesélésekkel.

Nehéz erről mi mást mondani, csak erős idegekkel és gyomorral szabad nekikezdeni.

Hubert egy érdekes történet egy roppant introvertált emberről, aki órákat utazik csak azért, hogy festmények között, egyedül lelje meg a boldogságát.

Őszintén, teljes mértékben tudok vele azonosulni.

Nem kell neki senki és semmi, csak a megszállottságig fajuló hobbija és hogy hagyják békén.

A mindenféle szöveg nélküli több oldalas némaságok amiket kifejezetten imádtam benne, nagy rajongója vagyok a szöveg nélküli történetmesélésnek és ez sok helyen nagyon szépen hozza ezt a hangulatot.

Szép rajzok vagy egy teljesen érdektelen és semmilyen vagy  egy szívfacsaróan megható történettel. Azt már csak az embere válogatja.

Ez egy elég érdekes kis rövid történet, 50 oldalas se.

Ami nagy potenciálja, hogy ebből egy elég jó filmet lehetne csinálni, nem kifejezetten storyboard szerű a képregény, de ebből egy valamire való rendező egy elég jó filmet tudna csinálni.

Egyik nap kapsz egy csomagot, benne egy fegyverrel és utasításokkal.

10 golyó, 9 másik véletlenszerű ember.

Röviden: aki a végén életben marad, az nyer.

Az történik benne, mint amire számítasz, emberek vadásszák egymást, minden nap meg kell halnia valakinek erről a 10-es listáról, különben valakit a "szervezők" megölnek.

Az utolsó embert egy ezzel a fegyverrel, egyik abban lévő golyóval kell megölni. Különben meghalsz.

Más lőfegyver tilos, különben meghalsz.

Szólsz a rendőröknek, meghalsz.

És hasonló szabályok.

Egy aki életben marad a végén battle royal típusú verseny életre halálra.

10 nap. 10 golyó. 10 ember.

Az utolsó pár oldal ütős, megéri elolvasni az egészet.

Ez egy antarktiszi krimi. Egy Antarkrimi.

Egy büntetésből a leghidegebb kontinensre száműzött amerikai különleges ügynök csöppen bele egy olyan gyilkosság sorozatba, ami bárhol máshol is furcsa lenne, nem hogy a Déli-sarkon.

Ezek tudósok, minden kontinensről jött kutatók, kisebb katonai jelenléttel. Nem igazán történik itt semmi.

Jellemzően.

A folytonos bezártság a pusztító körülmények, néha 1 méteres látótávolság és a tudat, hogyha azzal a tour-al nem mész haza, akkor bizony a következő repülő 6 hónap múlva jön.

A rajz szerintem nagyon passzolt a történethez, hogy fekete-fehérben lett rajzolva, semmi szín és állandóan sugározza a fagyos havas hideget minden lapon, mint egy elkerülhetetlen állandó.

Egy jó detektív, krimi történet, semmi rendkívüli, de ajánlható.

Ez egy nagyon jó fantasy. Ami tőlem nagy szó, mert jobbára nem szeretem a műfajt.

Női írótól, női rajzolótól, női fő és egyéb szereplőkkel.

Úgy a... Második, harmadik füzetnél tűnt fel, hogy várjunk csak; itt szinte mindenki nő / nőstény vagy annak tűnik. Az elején kicsit meglepett a szokatlansága, de kis gondolkodás után úgy olvastam tovább, mintha fel se tűnt volna. Az ég világon nincs ezzel semmi baj, csak új volt.

Ami a legnagyobb előnye és ékköve ennek a képregénynek, az a rajz. Csodálatosan részletes, kidolgozott, igényes, nagyon jó inkább fakóbb színekkel dolgozó oldalakkal. Tényleg. Egy rossz szavam nincs rá.

Azzal az art-decos és kicsit steam-punkos designal amit a világba beépítettek lehengerlő, passzol az egészhez.

A történet meg ahogy egyre jobban kibontakozik és egyre jobban épül a világ, annál élvezetesebb. Az elején sok a miért meg a hogyan, amik szándékosan maradnak homályosak és titokzatosak, jól van megírva, hogy éppen mi az az elengedhetetlen, amiről tudnod kell.

Természetesnek hat az egész, a beszélgetések nem úgy kezdődnek karakterek között, hogy egy tonna expozíciót öntenek a nyakadba számukra indokolatlanul.

Ez zavaró lehet, hogy csak lassan, apránként tud meg az ember dolgokat, sok a rejtett, misztikus tárgy / fogalom / utalás amire nincs és valószínűleg nem is lesz sose magyarázat, de csak egyre jobban húz be, egyre mélyebb az egész.

Ez egy háború sújtotta világ ami egy kényes fegyverszünetet és békét élvez, amikor belecsöppenünk az egészbe, de csak papíron.

Emberek, ősiek (állatszabású, varázslatra képes fajok), a félvér leszármazottaik és más különböző fajok. Na meg a régi istenek, akik ha felébrednek és visszatérnek, akkor lesz majd nemulass.

Ki ne szeretne egy kis rasszista, álindokkal indította fajirtásba kezdő háborút boszorkányokkal és egy jó fantasy minden elemével?

Mind a 10 ujjadat megnyalós alkotásról van itt szó.

Na, ez megint egy olyan, amiről nehéz lesz beszélni.

Elsősorban egy társadalom kritika az online zaklatásról, bullying-ről és a média kettős mércéjéről.

Nagyon kis mértékben sci-fi, igazából csak egy minimális körítése a történetnek, sőt, csak a MacGuffin maga túl high-tech azt ennyi.

Egyértelműen a 2014-es nagy celeb privát kép és videó kiszivárgás a képregény fő tárgya, az áldozat hibáztatás, megbélyegzés és hasonlók.

És ennek egy nagy hatalmas problémája van, hogy több füzeten keresztül az van az ember szájába rágva, hogy ez hű de rossz, meg milyen társadalomban élünk és hogy ezt senki sem érdemli meg stb, stb... Ja, "no shit". Emiatt a képregény első fele, kétharmada kifejezetten unalmas volt, mert persze, senki se akarja, hogy zaklassák, megvessék, lekurvázzák azért, mert a tudta nélkül, szex közben felvételt készítettek róla majd utána az kiszivárgott az internetre.

Tönkremegy tőle az ember párkapcsolata, megnézik az utcán, nem tud elmenekülni a hiéna bulvárosok elől, lassan beleőrül az egészbe. Ami a legjobb volt benne a dupla white knight-olás, ilyet még sose láttam, lenyűgöző. Mert, egy srác írta, ezt azért ne feledjük.

Illetve a kettős mérce, hogy amikor kiderül ki készítette a felvételt, a férfit meg imádja a romlott média és közvélemény, mert ez most a narratíva. Oké. Értjük. Rettenetesen szájbarágós, kifinomultság 0.

DE!

Ez után jön az, az az utolsó 2-3 füzet, ami miatt megéri a egész.

A titkos őrült rajongó, ki volt a hacker, ki szivárogtatott, ki követi árnyékként mindenhova az áldozatunkat. Ez a krimis detektívjáték és végkifejlet az, ami miatt megérte végig olvasni és az utolsó gondolat amivel zárul az egész, teljesen libabőrbe borítja az egész testet.

A vége szerintem nagyon jó, elgondolkodtató és megrázó.

A rajz oké, viszont a színezés az, ami kiemeli a tömegből. A sok lila / bordó / zöld kombók nagyon jól adják a hangulatot az aktuális eseményhez.

Nekem az eleje közepe eléggé nyögvenyelős volt, lehet másnak nem az, de még így is bekerül az ajánlatos kategóriába. Nem olyan hosszú ez, ami miatt később bánkódni kellene.

A Lumberjanes egy aranyos kis epizodikus kalandregény sorozat.

Nem szól másról, mint egy nyári lány táborról, a táborozókról és a természetfeletti, megmagyarázhatatlan természetfeletti történésekről, amiknek nem lenne szabad megtörténniük.

Ha ez ismerősnek hangzik, akkor az bizony a Gravity Falls^[IMDB] miatt lehet. Elég hasonló a koncepció, megvalósításban azért más, teljesen a saját lábán megálló történetek sorozata, de meg kell hagyni, hogy sok a hasonlóság. Annyit fűznék még hozzá, hogy talán a Gravity Falls szerintem jobb, mert koherensebb és összetettebb, tervezetten összefüggőbb.

Teljes cukiság, barátság, felnőtté válás, vagy legalább is egy kicsit felnőttebbé válás.

Na meg persze az őrült furcsaságok.

A lányok, a tábor vezető, a csoport vezető, mind egyediek, különlegesek.

A problémám sajnos az, hogy eléggé repetitív és sok a filler történet. Kevés és nincs elég nagy hatása az átfogó, háttér szálaknak amiknek vezetniük és irányítaniuk kellene az eseményeket és valamilyen mederbe terelni azokat.

Egy idő után unalmassá válik.

De, azt kell mondanom, hogy a célközönségnek 100%-osan ajánlott a, 10-14 közötti lányoknak szerintem tökéletes véget nem érő, kimeríthetetlen mennyiségű kaland.

BTW, mennyire jó már Lumberjack - Lumberjane csavar.

Ez egy elég jó politikai-dráma + soft sci-fi keverék.

Az újonnan beiktatott amerikai elnök talál az asztalán egy levelet a leköszönő, előző elnöktől. Mint ahogy az állítólagosan szokás.

És benne nem kis titok tárul fel.

Bizonyíték van rá, hogy földönkívüli értelmes élet nyomaira bukkantak a Mars és Jupiter közötti aszteroidaövben. Aszteroidák és kisbolygók tűnnek el a helyükről és egy fekete gömbből semmi fény és semmi jel nem érkezik vissza, valakik vagy valamik nagyon rejtegetnek előlünk valamit.

Egy csapat katona és tudós indult útnak évekkel ezelőtt egy tákolt űrhajón, hogy kiderítsék, mégis mi folyik ott.

Itt csöppenünk bele a 44. amerikai elnök cipőjébe. Mit tegyen, mit ne, hogyan birkózzon meg ezzel az egésszel.

Kiderül, hogy ezért kezdett bele háborúkba az előző elnök, hogy legyenek tapasztalt katonák, ha földi háborúra kerül sor. Kiderül, hogy az elnök maga rendelte el, hogy Wall Street-en kezdjék el az ingatlan buborékot felfújni, hogy pénzelni tudja az új katonai fejlesztéseket és magát az űrhajót, amit kevesebb mint 7 év alatt kellett a NASA-nak felküldenie.

Spoiler mentesen, szerintem ennyi elég ahhoz, hogy felkeltse azoknak az érdeklődését, akik ilyesmit keresnek. De, van itt még a kíváncsibbaknak.

Van itt minden, harmadik világháború, amit a németek indítanak egy amerikai támaszpont ellen, ahol az újonnan kifejlesztett katonai tech-et gyűjtötték össze, az űrlények nehéz bevallása a népességnek, az előző elnök által létrehozott megszállott csoport "megmentése" az "aszteroida" elöl. A felderítő űrhajó hippi kommuna szerű szeretet és szerelem orgiái. Az idegenek szándékai és az egész háttere az egésznek ami egy kellemes nem klisé.

A legnagyobb hibájának azt mondanám, hogy nem sikerült eléggé elrugaszkodnia az aktuálpolitikától. A jelenlegi elnök egyértelműen Obama, az előző meg Bush. A német kancellár megy egyértelműen Merkel. Több utalás is ténylegesen megtörtént eseményekre amik furán veszik ki magukat így ebben a félig párhuzamos / alternatív valóságban. Megértem, hogy nem akarták ténylegesen Obamát belevonni vagy Busht földbe tiporni, jobban el kellett volna választani a valóságtól a személyeket, még Bill Clintonra is van utalás.

Viszont, ezt leszámítva nagyon élvezetes. FBI, CIA, Titkos Szolgálat, politikai csűrés-csavarás, zsarolás, fenyegetés, titkos alkuk, besúgók, minden. Nagyon jó politikai dráma. West Wing szeretőknek is egyértelműen ajánlott.

A karakterfejlődés benne és a belső dilemmák nagyon jók, kidolgozottak, átgondoltak, jól megírtak. (Kivéve a végén az előző elnököt, ott egy kicsit elgurult a gyógyszer úgy érzem) A világépítés jó, semmi olyan elrugaszkodott, amit nem lehetne elképzelni, hogy megtörténne. Persze, azért sci-fi, van új hadi tech, az idegen jelenlét és rejtőzködésük, stb... De messze nem olyan vészes, nem lő túl a célon.

A rajz teljesen rendben van, amennyit kell mutatnia és amennyire kidolgozottnak kell lennie, azt a szintet simán hozza.

Ajánlatos.

Csodaszép rajz érdekes filozofálással.

Egy repülő majomszerű törzs közepébe csöppenünk és szemléljük kicsit az életüket, szokásaikat, kultúrájukat, mindennapjaikat és társadalmi berendezkedésüket.

Valami nincs rendben, ezek tényleg majmok, de intelligensek, beszélnek, vallásosak. Város maradványok a távolban, fejlett emberi technológia a falu egyes részein, egy poszt-apokaliptikus Föld. Valami történt, valamiért eltűntek az emberek és csak más állatszerűségek élnek itt.

Háború a hi-tech delfinek ellen és hasonlók, csak a szokásos. Meg a teleportáló villám macskával. Egyes állati szekták másért küzdenek, mást akarnak elérni. De a miértje nagy spoiler és hogy honnan is indult ez az egész.

A többit meg érdemes elolvasni. Feszegetett téma a vallásosság, hit, társadalmi berendezkedés, a status quo maga.

Egy kísérlet jut eszembe, ami lehet hogy csak anekdota és nem is igazi, meg se történt, vagy csak részei:
5 majmot bezárnak egy ketrecbe, tetején egy nyílással, ahol egy banán lóg. Ehhez egy létra vezet.

Amint egy majom felmászik a létrán a banánért, az összes többi állatot lefújják és eláztatják hideg vízzel.

Egy idő után amelyik majom megpróbál felmászni a létrán a többi lerángatja és megveri. Több próbálkozás után, már egyik sem akar vagy mer felmászni.

Többet nem locsolják le a majmokat.

Az egyik majmot kicserélik. Szerencsétlen nem tud róla mik történtek eddig, elindul a banán után, jól megverik. Ismét nem mennek a banánért egy idő után.

Aztán kicserélnek még egy majmot. Megint összeverik, megint lecsillapodnak. És így tovább, majom csere, bunyó, megnyugvás.

Amíg a végén egyetlen olyan majom sincs a ketrecben, amit lelocsoltak volna, de minden egyes alkalommal ha egyikük a banánért indul, lerángatják a létráról és megverik, anélkül, hogy tulajdonképpen tudnák, miért.

Amint elolvastam az első pár oldalt tudtam, hogy ezt érdemes lesz befejezni.

A csodálatos rajz stílussal kezdeném, mert nem lehet mellette elmenni szerintem. Élénk, mozgalmas, de nem intruzív vagy megerőltető. Nem azt mondom, hogy már csak emiatt megérne elolvasni, de enélkül messze nem tudnám ennyire dicsérni és ajánlani. Sokkal kisebb lelkesedéssel álltam volna neki, ha nem fogott volna meg már maga a látvány is.

Történetünk azzal kezd, hogy egy szellemírót megkérnek, hogy a halálos ágyán nyugvó főszereplőnk életét vesse papírra. De, senki se hallott még erről az emberről, senki se tudja kicsoda, de állítólag az egész világot bejárta kalandjai során és nagyobb hatása volt az emberiségre, mint bárki másnak az elmúlt 50 évben. De döbbenetesen jól fizető munka, úgyhogy miért ne.

És innen a cím, hogy Death Bed.

Spoiler mentesen nem is mondok erről többet, mert roppant szórakoztató. A bátrabb érdeklődőknek, meg egy kis leírás, ami az első füzetből kiderül:

Mert ez az egész csak egy ürügy. Kutya baja és ereje teljében kalandorunk, csupán az ellenségeit akarja ezzel előcsalogatni, hogy elbánjon velük.
És igen, jönnek is, meg nem is. Valami viszont bűzlik. Nem is igazán őt akarják eltenni láb alól, hanem mindenki mást akihez valaha köze volt. Így indulunk, miért most, kinek áll ez érdekében, kicsoda rángatja a szálakat a háttérben.

Megismerjük a hitetlen élettörténetét és kalandjait, személyiségének változását és fejlődését.

De persze senki se hiszi el csak a felbérelt írónő. Csak ő, de kétségek nélkül, soha többé nem lesz ugyan olyan ember, mint mielőtt megismerte volna a srácot.

Szórakoztató kis kaland / akció képregény, súlyos rádöbbenésekkel.

Ez egy elég jó időutazós sci-fi szerűség.

Viszont sajnos nehéz róla úgy írni, hogy a plot-ról ne essen egy adag szó, úgyhogy csak óvatosságból, most spolier block-ba megy a következő pár bejegyzés.

Az első füzetből:

A történetünk úgy indul, hogy egy csapat fiatal talál az erdőben egy bunkert. Már a bejáratnál a saját neveiket találják felvésve, így muszáj volt felfeszíteniük és betörniük. Bent saját kézírásukkal, saját maguknak címzett leveleket találnak, amiben olyan dolgokat olvasnak, amikről csak ők tudhatnak és utasításokat, hogyan kerüljék el a jövőben bekövetkező világvégét. Mert, ők lesznek a felelősek érte.

És innen indul az egész probléma, hisznek-e annak, ami benne szerepel, vagy sem. Tesznek ellene valamit vagy sem.

Az időutazásnak és a történelem megváltoztatásának az elméleti lehetőségének a boncolása leginkább, amiről szól.

Lehet-e, tudhatják-e, hogy volt ráhatásuk a jövőre? Vissza a jövőbe szerűen megváltozik egy fénykép és tudják, hogy megváltozott valami? Vagy egy alternatív/párhuzamos idősíkot hoznak ezzel létre és a jövőből visszatérő énjeiknek az életére nincs ráhatásuk? Milyen messze kell visszamenni, hogy tényleges változást érjenek el? Mekkora cselekedeteket, milyen mértékben kell meghúzniuk, hogy tényleges változás történjen? Hajlandóak-e terrorizmust és népirtást elkövetni a cél érdekében? Meg lehet-e egyáltalán változtatni a jövőt, vagy vannak dolgok, amiknek meg kell történnie, amik fix pontok ala' Doctor Who?

Kellemes ceruza szagú rajzzal, összeszedett dialógusokkal és írással, könnyen ajánlható, ha érdekel az ilyesmi.

Messze nem túlfilozofált vagy műtudományos, az időutazás maga egy blackbox, azzal ne törődj, mert nem az az érdekes ebben a képregényben.

Nem is tudom mennyi ideig szerepelt a "meg kellene nézni" kupacban mire végre rászántam magam. Több különböző irányból jött az ajánlás, hogy ez valószínűleg tetszene nekem, de csak odáztam.

Most meg az egyik legjobban várt sorozatom.

Mert ugyan úgy mint a Saga-nál, ennél se bírtam ki, hogy a vége előtt ne írjak róla.

Határozottan szeretem a Slice of life típusú dolgokat és ez tökéletes példája.

3 egyetemista, kollégista brit lány barátsága, szerelmi élete, tanulmánya, családi viszonya és hasonlók.

És... az az igazság, hogyha bele akarok menni, hogy mégis miről szól és miért érdemes belekezdeni ebbe, akkor rettenetesen nehéz lenne bármit is mondanom, mert olyanok történnek benne... amiket az előbb említettem és nem igazán több.

Imádom Esthert és Daisyt, Susan meg a patrónusom. Eddel szerintem meg nagyon jó barátok lennénk.

Mert erről szól igazán, a karakterekről, a személyiségekről, a kapcsolataikról és a problémáikról. Semmi őrültség, semmi nonszensz. És ezért csodálatos, mert földhöz ragadt, élet szagú, könnyű velük azonosulni.

Szívmelengető és szívfacsaró. Sírsz majd a boldogságtól, nevetéstől, szomorúságtól ahogy ez a 3 lány és baráti köre éli az életét, cseperednek, érettebbekké és bölcsebbé válnak.

Igényes rajzokkal és hazug, de jó hangulatot teremtő borítókkal, kiemelkedő történetmeséléssel és dramaturgiával. Nem igazán találok benne hibát, pontosan az, aminek mondja magát.

Pár grátisz módosított borítókép, amit különböző háttérnek használok itt-ott:

Egy dolog miatt aggódom, hogy ez lesz az utolsó év, hogy csupán egy maréknyi füzet van hátra belőle és vége lesz. Hiszen egyetemisták, gólyákból végzősök lettek, ez az utolsó évük együtt, logikus vége lenne, ha itt érne véget. Abban reménykedem, hogy lesz majd még egy "évad", amikor már nem látják egymást nap mint nap és hogyan végződik a barátságuk...

(A szokásostól eltérően nem a #1 vagy a TPB borítóját rakom be, hanem egy későbbi füzetét, mert ez elég jól bemutatja a főszereplőket és személyiségüket)

Az öreg gárda.

Ígéretes és érdekes, egy szinte majdnem halhatatlanos téma feldolgozása. Nem kifejezetten hegylakós, de egy kicsit mégis.

Vannak emberek a világon, akik nem halnak meg akkor, amikor meg kellett volna. És a többi már halhatatlanságra ébredt ember meg átéli az új újjászületett utolsó pillanatait. (Mert valahogyan össze kell hozni az ilyen embereket az érdekes sztori kedvéért.)

Az ilyen emberek néha viszont még is csak meghalnak, csak egy pár száz vagy pár ezer év után, akárhányszor is ölték meg őket, egyszer az egyik valamiért náluk is végleges.

Őszintén, igazi őrült nagy újdonság nincs benne.

Van egy összeszokott csoport, akik már egy jó ideje együtt lógnak. Az egyetlen egyértelmű összekötő kapocsnak az tűnik, hogy mindegyikük harcos, katona és abból tartják fenn magukat, hogy titkos vérengzős, kommandós, black-ops, bérgyilkos küldetésre mennek néha. Meghalni nem tudnak, így túl sokat nem kockáztatnak egy ilyen küldetésekkel.

Aztán van egy gonosz ember benne aki gonosz, mert gonosz és faék egyszerű a motivációja.

A legszórakoztatóbb ebben a kötetben meg történetben, hogy nagyon öreg, de mégis fiatalnak tűnő emberek egy laptopot épp hogy be tudnak kapcsolni és 1-2 alapvető dolgot tudnak elvégezni rajta, mert ez aztán teljesen felfoghatatlan a több ezer éves agyuk számára. A háború, háború marad. A szerelem meg szerelem. De ez a flancos technológia ez már túl sok nekik "hirtelen".

Ha szereted a Hegylakókat vagy akció dús lövöldözős dolgokat, akkor ez nem rossz. Sajnos határozottan bárkinek ajánlani kicsit nehéz, mert sem a rajz, se a történet nem olyan, amivel kilógna a tömegből.

Az első kötetnek jól lett vége, kíváncsi vagyok ha lesz, milyen lesz a folytatása.

Kezdjük azzal, hogy tetszett a képregény^{[Dark Horse]}.

Az első dolog, amivel megvett, hogy ott van a borítóján, szépen láthatóan, hogy mettől meddig tart, hány kiadásból áll / fog majd állni. Biztosítva lettem afelől, hogy ennek a történetnek van eleje és vége. Illetve, ha lesz belőle egy második kötet, akkor is tudom, hogy csak 7 füzetet kell elolvasnom ha bármennyire is nem érdekel, mert úgy is muszáj lesz befejeznem.

És mellékesen pont eleget mond a borító, hogy miről lehet szó és milyen a hangulata. Füzetről füzetre meg csak a szív színe változik és a száma, semmi fölösleges cécó. De erre majd mindjárt visszatérek.

De, nem volt muszáj megnyugtatni, hogy meddig tart, mert el akartam olvasni végig, már a #1 untig elég volt, hogy meggyőzzön.

Arról szól, hogy van egy lány, aki szerelmi bánatban szenved, rettenetesen. Egy régi srác iránt, egy olyan kapcsolatról, ami már rég véget ért, de nem tudja túltenni magát rajta és ez megkeseríti az életét és már a legjobb barátja se bírja tovább.

Azt kívánja, bárcsak ne érezne semmit.

De, szokták mondani, hogy vigyázz mit kívánsz, mert a végén még teljesül.

Az elején minden szép és jó, megkönnyebbülés, hogy nem fáj, nem gondol rá, stb... stb... Azonban nagyon gyorsan észbe kap, hogy ez így nem jó, nagyon nem jó. Az egy dolog, hogy már nem szomorú és bánatos, de semmi öröme sincs azóta, semmi kis apróság, semmi mosoly, egy lelketlen, gépszerű senki lett.

És jön a könyörgés, hogy sztornó, undo! Vissza az egészet, meggondolta magát. Persze semmi sem ilyen egyszerű. Ebből jön a bonyodalom, hogyan tudja visszaszerezni a lelkét, mit kell tennie hozzá, mit kell feláldoznia, mit kell tennie, hogyan éri el, stb... Ebből már az egész történet első 1-2 oldala is elég jó képet mutat, egy kicsit hatásvadász az indítás, de megbocsátjuk.

Harmat gyenge spoiler: Több részre szakadt a lelke, amit vissza kell szereznie, ezért több helyre, több emberrel kell konfrontálódnia emiatt. És itt térnék vissza a borítóra, hogy ott is látható, ahogy különböző fehér vonalakkal szét van választva a szíve, azt az egyetlen dolgot kellett volna borítónként megrajzolni, hogy ahány részét eddig visszaszerezte, azok a részei szerepelnek csak, nem az egész és máris érdekesebb az egész. De, sebaj.

Maga a rajz stílus az teljesen jó, nincs vele semmi gond, viszont semmi olyan, amit ki kellene emelni és mutogatni kellene.

A főszereplővel nem nehéz azonosulni, persze volt 1-2 kivétel, de teljesen korrekt a történet és az írás.

Ha érdekel egy önfelfedezős, felnőtté válós, lelkizős történet vagy ha te is gondoltál már arra, hogy milyen lenne, ha elkívánhatnád bármilyen problémád és az milyen következményekkel járhat, akkor ez egy jó, ajánlható kis rövidebb történet.

Kezdjük egy nagy sóhajjal ezt az egész bejegyzést.

*Mély levegő be* ... *Mély levegő ki*

Valószínűleg ez a legputtóbb dolog amit valaha olvastam.

És meg kell hagyni, amit akart csinálni, azt szinte tökéletesen elérte.

Már a cím és a borító elég ahhoz, hogy jó leírást adjon magáról. Trampli Zombi.

Egy "escort / call-girl / kúrva" egyik nap zombivá változik és onnantól kezdve nincs megállás, fröcsög a vér, szállnak a fejek, ömlenek a belek.

Mindez persze, egy nagycsöcsű, darázsderekú, ártatlan bamba tekintettel rendelkező szuper csinos és vonzó csajjal.

Nulla történet, vagy ha van is, rohadtul nem számít. (Illetve, nem kell hogy számítson)

Ez a Grindhouse. Tökéletes példája a műfajnak.

Ezzel a névvel volt egy film^[IMDB] kombó is, amiből inkább a Rodriguez-es Planet Terror^[IMDB] jobban bemutatja szerintem, hogy mi ez a műfaj, de elég csak ezt^[YouTube] a trailert megnézni hozzá, hogy miről van szó, még a szó definíciója is szerepel benne.

Eszetlen, fröcsögős, 11-ig feltekert akció, nagy csöcsökkel. Ennyi és nem több, csupán az agyatlan szórakozás nevében.

Legalább is az elején, de aztán amikor valamilyen történetet meg gondolatot próbáltak hozzáfűzni, akkor az valami hihetetlenül rosszul sikerült. Illetve amint elkezdtek valamilyen motivációt meg karaktert formálni a főszereplőnek, csak kapartam a fejem, hogy mi a retkes fészkes fene van és miért azok a gondolatai és a motivációja, ami. Persze, most egy őrült zombi motivációját és belső gondolatait próbálom meg megfogni és valami értelmet fűzni mellé, de amíg a valóságban oké, hogy egy mentálisan sérült ember fejében teljesen felfoghatatlan a káosz és nincs rendes gondolatmenete, de itt lehetett volna valami koherensebb dolgot is kitalálni.

Egy idő után feladtam, mert még mindig nincs vége és gondolom egy darabig nem is lesz.

Nehezen tudom ajánlani bárkinek is. A rajzstílus csak 2017-es sorozattól lett valamennyire oké, az előtt kifejezetten amatőr volt, de hát nem is igazán számít, nem fontos egy grindhouse alkotásnak a minőség. És szerintem az alkotók se sértődnek meg, ha azt gondolom róla, hogy az elején bántóan rossz volt a rajz.

Ha megmaradt volna agyatlan semminek, akkor nem vették volna egy idő után, viszont amint "továbbfejlődött", konkrétan sértett a történet és az írás, hogy milyen béna volt. Részben az a célja az ilyesminek, hogy polgárpukkasztó legyen és kihozzon embereket a sodrukból. Engem is sikerült, csak más okok miatt. Az agyatlan vérengzős dolgokat is meg lehet írni értelmesen és igényesen, engem ez bántott, hogy ott rontották el, nem az, hogy mi akart volna lenni.

Beugrási pontot nehéz mondani, azt mondanám harmadik kötettel kezdve akit valamennyire érdekel.

2014 előtti dolgokat meg azoknak akiket felületesen érdekel valami más, valami újdonság és hajlandó az alacsonyabb minőséget elviselni.

A Slam! két dologról szól. A Roller Derby^[1]-ről és a barátságról.

Mi az a "rollerderbi"? Az a furcsa görkoris sport, amikor két csapat régi, nem egysoros görkoriban körbe-körbe rohangál és lökdösik egymást. Vannak szabályai, meg pontozás, győztes meg vesztes, minden ami kell egy sporthoz. Meg sok lökdösés és ütögetés. Egy elég full-kontakt sport.
Ha érdekel, hogy mi ez és hogyan kell, miről szól, akkor ez egy szép kis leírást ad róla.

A másik része meg a két főszereplőn kapcsolata, hogyan ismerték meg egymást, hogyan kezdték el együtt ezt a sportot és hogyan alakul a barátságuk. Megpróbáltatások, dráma és minden ami ezzel járhat.

Nők írták, rajzolták, színezték, minden.

Egy tipikusan női sport, női alkotóktól, egy női történetről. Hogyha van egy korosztály, akkor az a nagyban serdülő lányok csoportja akinek tudom ajánlani.
De persze, ha érdekel ez a fura szubkultúra vagy csak egy jó öröm-bánatos baráti dráma, akkor amúgy is ajánlatos.

Szépen megrajzolt, jól megírt. Élénk, mozgalmas.

Ahogy minden egyes sportnak, úgy a barátságnak is megvannak a szabályai.

Ó, meg ott vannak a szóvicces csapat és fellépő nevek...

Egyik pillanatról a másikra meghal az összes férfi a földön.

Na, nagyjából így kezdődik ez a több kötetes képregény és ennek a következményeit vázolja fel és feszegeti ez a történet.

Természetesen nem kis káoszt okoz, hogy a Föld népesség fele elpusztul egyik pillanatról a másikra.

A különböző női szekták alakulása, akik éltetik és ünneplik mind ezt, a legelvetemültebb ultra feminista csoportok, az őrületbe kergetett szex hiányban küzdők, akik mindennek ellenére próbálják a status-quot fenntartani vagy akik Mad Max szerű apokaliptikus anarchista újraindítást akarnak, meg persze azok akik lázasan dolgoznak azon, hogy a fajfenntartás működjön. A klónozás még gyerekcipőben jár, úgy mint nálunk a valós életben és bármilyen mesterséges megtermékenyítés sikertelen.

Érdekes kérdéseket vet fel és nem kis kalandot jár be főhősünk, Yorick, az utolsó férfi. Szinte végig az ő szemszögéből látjuk a történéseket.

Ki tudta, hogy a Norvég, Dán, Svéd, Ausztrál, Kanadai, Spanyol haditengerészetében szolgálhatnak vegyesen nők és férfiak tengeralattjárókon?^[1]

Elég jó és nem lett elcseszve a vége amivel szinte mindig bajom van az ilyen hosszabb regényeknél. Van egy elég erős közepe és egy megmosolyogtató vége.
És még a szerelmi szál benne se olyan vészes. Kicsit néha idegesítő, de legalább máshogy mint az összes többi klisé esetén. Elvégre, egy fiú van akinek van egy szerelme és ezzel egy belső őrlődése dilemmája.

Ez egy igen csak megosztó könyv, nincs igazán középút.

Én inkább abba a táborba tartozom, akinek tetszett, és tudta értékelni, de egyértelmű, hogy ha nem tudsz azonosulni a két főszereplővel vagy egy kora 90-es amerikai kisvárossal és milyen ott élni, nem igazán fog tetszeni.

Talán egy kicsit Daria^[1] szerű, ahhoz tudnám hasonlítani, de annak a minősége és értéke fényévekkel magasabban van ehhez képest, de az alap hangulattal talán szabad párhuzamot húzni.

Készült belőle film is^[2], általában az szokott lenni, hogy fordítottan arányos a kedveltsége attól függően, hogy papíron bejött-e. Szerintem valóban elvett a könyvtől sok különböző dolgot és cserébe megváltoztatta a karaktereket és olyan szálakat vittek bele a filmbe, amik nem voltak a regényben. De, egy kicsit jogosan, hogyha egy az egyben átmásolják, akkor abból egy rettenetesen unalmas film lett volna.

Tehát itt van egy kisváros két frissen végzett középiskolás lánnyal, tele cinizmussal, szarkazmussal és felszínes megvetéssel. Mindenkit és mindent fikáznak amit csak lehet, mindenkit kiutálnak. Próbálnak minél inkább nem beilleszkedni, tipikus tinis lázadásos valami. Csak egymásnak vannak, de ez nem gátolja meg őket, hogy azért egymásnak is odaszúrogassanak.
De belül mélyen azért rettenetesen működik a szeretve lenni akarás, a bizonytalanság.

A kérdés az, hogy mit kezdjenek magukkal, másik városban egyetem, vagy szülővárosban maradni.
Nihilista szerűen hagyni az egészet úgy ahogy van és nem változtatni semmit, vagy kezdeni valamit az élettel.

Ennek a két lánynak a hétköznapjairól és egymás kapcsolatairól olvasunk sokat, ami kicsit lassú, eléggé átlagos és unalmas.

Ha akarsz beleolvashatsz egy spirituális értelmezést is, én magamtól nem láttam, de miután olvastam, hogy azért van ott elvileg (főleg a végén), úgy már azt hiszem értem.

Ha nem bánod a banális, unalmas 18 évesek világ problémáit, akkor olvasható, amúgy... Nagyon nem neked való.

Ez egy nem hagyományos képregény, igazából bármilyen más médiumba is mehetne ez a történet, de mivel az író ebben volt jártas, ebbe lett létrehozva.

A történet roppant egyszerű, egy visszaemlékezős személyes történet / elmesélés arról, amikor egy kanadai grafikus / animátor Guy Delisle^[1] kimegy Észak-Koreába (illetve pontosabban kiküldik) dolgozni pár hónapra és leírja a tapasztalatait.

Nagy dologra nem kell számítani, újdonság nem igazán fog kiderülni amiről nem tud az ember. Mégis csak munka miatt volt ott, megfigyelték ahogy kell, nem csinált hülyeséget, nem kémkedni, megszöktetni, vagy lázítani ment.

Csak dolgozni.

De, vannak meglepő dolgok amikről beszámolt amiket először hallottam. Például, hogy a repülőről való leszállás után a virágcsokrot amit egyből a kezébe nyomtak, az nem neki van ám, hanem a nagy és dicső vezéreknek a szobrához, másnap az első kötelező program és pont, hogy az meg legyen "koszorúzva".

Ha érdekel a remete ország, akkor ajánlatos.

Teljesen korrekt.

Vannak hasonló utazós beszámolói is, Shenzen^[2], Burma^[3], Jeruzsálem^[4]

De azokhoz egyelőre nem volt szerencsém, egyszer majd talán.

Nem vagyok kifejezetten nagyon rajongója és ismerője a detektív és noir dolgoknak. De ez egész korrekt volt egy kis filozófiával átitatott egzisztenciális és determinizmus szerű kérdéssel.

Egy olyan városban vagyunk, hogy a társadalom által kivetett, hajléktalan csoport a város egy kis körzetébe lett beszorítva. Teljes gőzzel folyik a dzsentrifikáció.
A drogfogyasztás súlyos károkat okoz ebben a közegben, emberek meghalnak vagy eltűnnek.

De nem is ez a "probléma", mert ez nem egy szokatlan jelenség egyetlen nagyvárosban sem.

Hanem az, hogy ezeket az embereket egy étterem kérésére szoktatják rá a kábszerekre és ölik le őket, hogy a menü részei legyenek.

Egy ilyen ember egyik barátjának eltűnése után próbálja kideríteni mi történt vele és egy halál közeli élménye és megmenekülése után próbálja kideríteni kik és miért rángatják a szálakat a háttérben.

De függőként, zavarodottan, téveszmékkel tele, nehezen megy a nyomozói munka. És ha meg is fejti, ki hinne egy csövesnek egy puccos étterem tulajdonos, ingatlan fejlesztő szava ellen?

Ez egy noir-ról szóló noir.
Aminek a végét vagy gyűlölöd, vagy imádod. Az út sokszor fontosabb mint a cél.

Szépen rajzolt, jól átgondolt munka, ajánlatos, de nem kihagyhatatlan.

Azt hiszed, hogy a Manhattan Project az atombomba fedőneve volt és hogy az volt a fő cél, hogy azt kifejlessze az USA?

Óóó, dehogy. Sokkal többről volt itt szó. Az atombomba csak egy front volt arra, hogy eltitkolja mennyivel durvább dolgokkal próbálkozott az amerikai hadsereg.
Párhuzamos valóságok, teleportáció, űrlény idegenek, stb. Ez volt a Manhattan Projects.

Titokban a kormány mögött a top amerikai és szovjet tábornokok és tudósok együtt dolgoznak, hogy az egész világot fenyegető problémákra megoldást találjanak, miután azokat a piszok japánokat végre félretették az útból.

A nyers és kegyetlen tudomány alapú mentalistás, hogy a tudásnál fontosabb és hasznosabb erő nincs, erősen jelen van a fő tábornokunkban, aki mindent megtesz, hogy szinte végtelen mennyiségű pénzt szerezzen a kutatócsoportjának.

Valós nevekkel, valós politikusokkal, tudósokkal és egyéb emberrel tele, Leslie Groves, Einstein, Oppenheimer, von Braun, Feynman, Gagarin és még Laika kutya is. De, fölösleges lenne mindenkit felsorolni, sokan vannak és senki sem olyan, mint aminek látszik.

Ez egy érdekes alternatív valóság, amire érdemes ránézni. Sajnos a rajz stílus olyan, amit meg kell szokni. Ha sikerül. Nem ronda, nem csúnya, nem olvashatatlan, csak szokni kell.

Ez egy klasszikus mi lenne ha képregény, kicsit sci-fi, kicsit cyberpunk talán, óriás mech-ekkel és fröcsögő vérrel.

Dióhéjban, a távoli, de annyira nem túl távoli jövőben az USA és Kanada összeháborúzza magát.
Amerika megszállja és elfoglalja északi szomszédjának nagy részét és teljes hatalomátvétellel irányítja az országot.

Viszont vannak lázadók, akiknek ez nem igazán tetszik. Tipikus kicsi lázadó csoport a nagy és gonosz túlerővel szemben. Amerikának robot vadászkutyái, óriás lépegető tankjai és szuper drónjai vannak.

Még egy dolog amit megjegyeznék, ami annyira tipikusan amerikai dolog, egy új, de még jóvá nem hagyott de azért néha használt új vallató / faggató eszköz, amit az emberek agyába kötnek be direktbe 'á la' Mátrix, így annyiszor tudják úgy megkínozni és olyan fájdalmakat tudnak okozni, ami a valóságban túlélhetetlen lenne, de hát a valóságban a haja szála se görbült, hozzá se értek, így nem is igazán kínozták meg úgyhogy teljesen legális meg etikus és a többi.

Ja igen, különösebb spoiler nélkül elmondható, hogy kanadai édesvízi készletei miatt áll a bál, de többet viszont tényleg nem kell mondani erről.

Leginkább a megszállt kanadai oldalról és a lázadók szemszögéből látjuk a dolgot, egy kisebb sejt megpróbáltatásairól és küzdelmeiről.

Az írója ugyan az a Brian K. Vaughan^[1], aki olyan dolgokért felelős mint az Y: The last man^[2] és Saga^[3]. Elmondható, hogy tudja mit csinál, egy elismert alkotóról beszélünk aki már több különböző díjat nyert.

Az édesvíz és ivóvíz készletek fontosak és nem tartom elképzelhetetlennek hogy nemsokára eljön az idő, amikor a víz lesz az új olaj a világon, de hogy nem így fog lecsengeni, abba azért egész biztos vagyok.

És amúgy ebből egy nagyon fasza filmet lehetne csinálni. Hé, Hollywood, hogyha már úgy is basztok egyedi ötlettel előállni, így van egy elég fasza Storyboard amit felhasználhatnátok.

Ez egy szomorú történet egy kislány gyerekkoráról és felnőtté válásáról.

Meg egy jó adag történelem lecke is.

Marjane Satrapi^[1] egy iráni születésű lány aki rosszkor volt rossz helyen. Az Irak–iráni háború^[2] és az Iráni forradalom^[3] idején kezdődik a történet, amikor is óvodásként és kis iskolásként teljesen a feje tetejére fordul az ország.

A háború, eltűnt rokonok, barátok és új szabályok. Mostantól sokkal korlátozottabb lett az élete a radikális vallási vezetők miatt.

Ez egy személyes elbeszélés hogyan élte meg ezt az egészet ő és a családja. Egy, az új rendszert elítélő és a továbbiakban is világinak maradni akaró kommunista világnézetű család lányaként.

Milyen volt amikor kitört a háború, milyen volt a puccs és hatalomátvétel, milyen volt amikor a szülei elküldték Ausztriába, hogy ott tanuljon és legyen nagyobb biztonságban.

Ez egy két kötetes regény, számomra az első sokkal érdekesebb volt mint a második. Értem, hogy egy teljesen másik, osztrák kultúrába beilleszkedni akár még nehezebb volt számára serdülőként, mint gyerekként otthagyni a szüleit.

De, mindenképpen egy érdekes olvasmány.

Fegyelem? Mi az hogy ennek az a címe, hogy fegyelem? Discipline...

Ekkora káoszt még nem olvastam.

És nem jó káosz, hanem... Ez mi a jó isten akart lenni káosz.

Ez a képregény egyértelműen abba a kategóriába tartozik, hogy szólok: engedd el, hagyjad, pfúj, KÖPÖDKI! Kár volt belekezdeni, kár volt befejezni. Legalábbis, addig befejezni, amíg az első kötetre volt megbízás, mert hogy a történet nincs lezárva az biztos és senki épelméjű nincs aki erre egy dollárt is kiadna, hogy legyen folytatása.

Egyetlen mentsége a külcsín. Semmi különleges, nem múzeumba való, de teljesen jó és vannak oldalak amik szerintem kifejezetten csinosak. De ennyi.

Sajnálom, mert nagyon szexin volt beharangozva, egy 18+os erotikus thriller.

Ebből aztán egy olyan Szürke ötven árnyalata / (Twilight / Alkonyat), Da Vinci Kód, Assassin's creed (A film) keveréke lett, hogy mindenből venni a majdnem legrosszabb részét és azokat egy képregénybe gyúrni.

A női főszereplő mentálisan retardált, én érzem magam kellemetlenül, ahogy volt megírva a karaktere. Nőként konkrétan sértőnek érezném.

A thriller része kesze-kuszán indul, állandóan ugrál a jelen / jövő, mentális kapcsolattal az eltitkolt Illuminati szerű ősi űrlény szektával vagy mi a fenével és nekik van valami ősi ellenségük aki meg az állítja, hogy ők a jófiúk és meg...

Szóval igen, olyan az egész történet, hogy "Ez történt és utána az, azután meg az, utána később meg amaz"... Nincs semmi koherencia mi miért történik, próbál túl misztikus lenni, próbál túl sokat felvezetni és akkor próbálja még a főszereplőket is kidolgozni olyan mellékszereplőkkel együtt amik néhány oldal után mentek a levesbe...

Nem.

Kevés képregényre vagyok mérges, de erre az voltam.

Mostantól sokkal jobban megfontolom, ha meglátom a Peter Milligan^[1] nevet a borítón...

Habibi = Én kedvesem, Én drágaságom

Mielőtt belemegyünk abba, hogy miről szól muszáj megjegyezni hogyan néz ki. Roppant kidolgozott, részletgazdag, nem copy/paste-elt csodálatos rajz munka. Hogyha szereted az arab építészetet és festészetet, akkor ezt imádni fogod. Mintha egy csodásan kifaragott márvány ablakon keresztül olvasná az ember a történéseket.

El se tudom képzelni színesen ezt a regényt, biztosan van egy két ember aki még jobbá tudná tenni, de szerintem inkább csak ártana, annak ellenére, hogy csak fekete-fehér, lenyűgöző látványvilágot ad az olvasónak.

Na de beszéljünk arról, amiről szól.

És itt jönnek a problémák, mert eléggé megosztó tud lenni.

Ez a regény, de néha kicsit túl sok mindennel akar foglalkozni, gyakran sokat markol és emiatt keveset fog.

Zam és Dodola kalandján keresztül szól az időn, teren, testen átívelő szeretetről és spirituálisság fontosságáról. Mindketten gyerekként, rabszolgaként várják sorsukat és szökésükről kezdve csöppenünk bele a nem kicsit megpróbáltató történetükbe ami a többé-kevésbé, majdnem boldog végig tart.

A helyszín valahol közel-kelet, Észak-Afrika, ahol tradicionálisan nagy befolyása van/volt a muszlim vallásnak és az arab kultúrának. A mikor... Na már azzal is vannak problémák. Végig a mai időkben, vagy legfeljebb 1-2 évtizeddel korábban? Vagy mondjuk azt, hogy ahogy nőnek fel és szembesülnek a világ mocskával, úgy múlik az idő az idealizált gondtalan régmúlthoz képest? Vagy hogy akár több életen át ívelő ez a történet? Vagy csak inkább nincs jól átgondolva. (Valószínűleg az utóbbi.)

Nekem ez volt a legnagyobb problémám, ami kifejezetten zavart, viszont olvastam, hogy sokkal nagyobb hőbörgést váltott ki emberekből.

A legnagyobb kritika az "Orientalizmus"-sága. Nyugati emberek úgy nyilvánítanak véleményt, alkotnak a közel-keletről, hogy nincs kötödésük ehhez a kultúrához, akarva/akaratlanul is lenézve és lekezelve azt. Nem ott nőtt föl, nincs semmilyen személyes, családi kapcsolata, csak a sztereotípiákat szajkózza. Nem a valóságot mutatja be és ez bánt egyeseket.

De akkor minden egyes nem dokumentumfilmnek meg sértenie kellene valakit és nem csak ennek a képregénynek ¯\_(ツ)_/¯

A másik az ezzel összeköthető kritika, hogy Dodola a női főszereplő mindig csak ki van szolgáltatva, nincs egy erős női karakter akire fel lehet nézni és példaként követni, ő mindig csak az áldozat és a képregényben szereplő összes férfi csak erőszakos hárem tartó perverz liliomtipró szemétláda és ez rossz fényt vet az arab kultúrára.

Ezek a kritikus hangok csak a férfi főszereplőről feledkeztek el elsősorban, aki mindent megtett volna és megtett azért, hogy együtt boldogak legyenek, sebaj. Ha minden szép és boldog lenne, nem lenne érdekes szívszorító történet. ¯\_(ツ)_/¯

Illetve, hogy túl sok benne az indokolatlan pucérság, szex, nemi erőszak, és hasonlók. Ez meg sokszor "normalizálja" a molesztálást és az erőszakoskodást. Azok a mocskos férfiak akik ilyeneket csinálnak. De nem azok amik ebben a nem létező iszlamista/arab világban vannak, mert azok sose tennének ilyet (Lásd előző bekezdés). És nem mintha egy pozitív fénybe lettek volna ezek feltüntetve.

De a gyerekrabszolgaság, gyilkosság, kizsákmányolás az oké ami van benne ¯\_(ツ)_/¯

Illetve, sokszor van párhuzam vonva a Korán egyes verseivel és aktuális történések között és sok belőle az idézet, történet, elmesélés és hasonlóak. Amik állítólag nem mindig jól vannak használva jó környezettel, hogy igazából az másról szól egy másik értelmezésben.

De hát ilyenről senki se hallott még hogy két embernek más véleménye van egy vallási szentírásról ¯\_(ツ)_/¯

Szerintem egy teljesen jó történet és ha nincs zabszem az ember seggében, érdemes elolvasni.

A csillagok háborúja.

Fontos megkülönböztetés az elején a "The".

Ez nem az a Star Wars amit keresel...

George Lucas egyik első befejezett, de késznek nem igazán mondható forgatókönyvét veszi alapul illetve az első design skicceket amik sose jutottak el a jelmez-, díszlet-tervezőkhöz.

Ez az anyag vagy egy tucat alkalommal került még átalakításra mielőtt nekiláttak volna a forgatásnak. Ebből következően NAGYON eltér néhol itt-ott mind karakterekben, mind eseményekben az Új reménytől. És pont ez a csodálatos benne, mert annyira agytekerő dolgok vannak benne, hogy amikhez már évtizedek óta hozzá van szokva az ember, az itt teljesen máshogy van.

Darth Vader nem a Sith rosszfiú, hanem csak egy tábornok szerű valaki, és van A Sith "Jedi-Bendu" akinek a nevét se tudjuk ha jól emlékszem...

Van egy fiatal Annikin Starkiller-ünk és egy Luke Skywalker-ünk aki az öregebb idősebb, bölcsebb mestere Annikin-nak. Aztán ott van Ben Kenobi, aki meg csak egy sima tábornok, Han Solo egy nagy zöld űrlény aki nem igazán szeret beszélni.

Halálcsillag nincs, de Űr Erődítmény van, a TIE fighter-eket meg mini kétszemélyes Csillagrombolók váltják ki.

Szóval, néha vannak olyan csavarok benne, amiket 10x kellett elolvasnom, hogy ebben az új univerzumban el tudjam helyezni, hogy ki kicsoda kinek az oldalán áll meg mi a kapcsolat köztük.

De összességében nem rossz. Star Wars rajongóknak kötelező, hivatalos pecséttel ellátott "Mi lett volna ha majdnem há-há" típusú kiadvány.

Természetesen nem kánon, de hát nem is az a célja, csak egy másik köntöst mutatni egy plusz betekintés Lucas néha rémisztő elméjébe.

Az írás pillanatában még mindig be nem fejezett képregény, szóval egy csipet sóval. De már nem bírtam ki.

2012 óta 48 füzetecske

Szerintem az egyik legjobb fantasy amit valaha olvastam.

Vagy láttam.

Vagy amihez bármilyen érzékszervi közöm volt.

Ez A képregény.

Nagyon sok képregényt lehet nagyon sok mindenkinek ajánlani.

De talán ez az a képregény, amit mindenkinek kötelező elolvasnia, nincs kivétel. Nem szeretem a klasszikus fantasy-t. Ez viszont... Az alkotók  Brian K. Vaughan (aki egy New York Times bestseller író)^[1] és Fiona Staples^[2] úgy nyilatkoztak, hogy ez egy (Romeo és Julia + Star Wars + Trónok Harca) kombóként tudnák mások tollával leírni, hogy milyen is ez a képregényük és igazuk van. Illetve, olyan szempontból, hogyha csak az egyik is a kedvenced, akkor duplán kötelező olvasni.

Elég találó ez a három gyűjtő, mert a fő konfliktus egy klasszikus Rom/Jul történet, csak ott kezdünk, hogy a két halálos ellenség 1-1 tagja nem egymásba szeret, hanem már a közös vegyes gyerekük születik meg és őt próbálják meg óvni.

Star Wars, mert bolygóközi, az egész galaxist átszövő háború van a két fél között és vannak szuper lézer fegyverek és varázslatok. Meg aranyos kis cuki szőrös űrlények és ronda felhőkarcoló méretű agyatlan nyálkás bestiák. A fejvadászról, meg a Lying cat^[3]-ről nem is beszélve.

Trónok harca meg azért talán mert... Van egy harmadik fél ami nagyon feudális rendszerben működik és nagyon ki akarják nyírni minden áron a csecsemőt, hogy az örökkévalóságig tartson a megosztó háború? Nem tudom sose szerettem a Trónok harcát, nem tudom hogyan viszonyítsam.

Szóval igen, dióhéjban ennyi.

Van egy bolygó Landfall, tele egy szárnyas hi-tech fajjal és annak van egy holdja Wreath, ahol meg varázslatra képes szarvas faj él. Ők ketten nagyon nem jönnek ki egymással. A két égitest között már "ember"emlékezet óta nincs konfliktus, békés hidegháború a jellemző, viszont a galaxis összes többi bolygóján proxy háborút vívnak egymással ahol csak lehet.

És ami nekem a legfontosabb az összes varázslós fantasy-val kapcsolatban, hogy le vannak fektetve a szabályok. Bizonyos típusú varázslatokhoz adott dolog kell, nem megy a semmiből teremtés. Vannak korlátok. Pl.:

Gyógyításhoz hó kell. Nem jég, nem víz. Hó. Ha a sivatagban kapsz halálos sebet, akkor részvétem, esélyed se volt arra, meggyógyítsd magad vagy a másikat.

Egy általános varázslat hozzávaló pedig a titok. Minél titkosabb és súlyosabb egy titok, annál erősebb és hatékonyabb a varázslat.

Bármikor amikor eszembe jut ez a képregény, bólogatok magamban, hogy ja... Nem tudnék ennél jobbat ajánlani.

Ez határozottan a "Nem gyerekeknek való" kategóriába tartozik.

A második világháború és a holokauszt nem kifejezetten az a téma ami az embereknek eszébe jut, hogyha képregényekről van szó.

A képregény csupán egy médium, csak egy hajó amin a történet eljut az alkotó fejéből az olvasóhoz. Csak azért lenézni egy egész közlési módot, mert azt hiszed csupán szeleburdi pizsamába öltözött kitalált emberek püfölik egymást olyan lenne mint azért nem szeretni a zenét, mert egész életedben csak a Bartók rádiót hallgattad és nem tudod, hogy a klasszikus zenén túl is van élet.

Vegyünk egy képregényből megélni akaró grafikust.

Adjuk hozzá a II. világháborút és koncentrációs táborokat túlélő apját.

Majd az elmesélésekből írjunk többszörösen díjnyertes^[1] képregényt.

Az egerek a zsidók, a macskák a nácik, az amerikaiak meg kutyák. Továbbá a lengyelek disznók a franciák meg békák.

Így téve könnyebben feldolgozhatóvá a szörnyű tetteket, hogy kevésbé legyen gyomorforgató.

Spoilerezve nem igazán lehet erről írni, mert a történelem megtörtént és mivel a saját szavaival meséli el fiának az élményeit, tudjuk, hogy túlélte.

Szívfacsaró történések és események.

Mit és hogyan kellett tennie, hogy túlélje, milyen emberré vált utána. Élete a háború előtt, a lassan ellenük forduló lengyel barátok megvetése, hadifogolyként az első csaták után majd a bujkálás, gettók, tehervonatok, táborok, halálmenetek, stb...

Másik fő szál a rajzolónk kapcsolata saját apjával, és feleségével.

Hogy mennyire nem egyszerű szeretni a néha már ordítóan sztereotip, kirekesztő, megvetéssel és gyűlölettel teli érzelmileg zsaroló apját és a miatta vallást váltó feleségével dűlőre jutni az apa-fia kapcsolatuk miatt.

Ennél komolyabb és súlyosabb tartalmú képregényt nem igazán fogsz találni.

Snotgirl az a képregény amit nem tudok megmagyarázni miért zabálok kétpofára.

Bryan Lee O'Malley tagadhatatlanul az egyik kedvenc íróm. Mindig úgy állok hozzá, hogy na, megint csinált valamit, megnézem milyen lett. És rosszat még nem olvastam tőle, az összeset szerettem. Viszont teljesen megértem akinek herótja van tőle. Nem igazán mozog ki a komfortzónájából és ha nem is egy kaptafa az összes írása, nagyon hasonlítanak egymásra. Úgyhogy ha az egyik nem jön be, a többi se fog nagyon.

Ez meg annyira nem az én világom mégis úgy szívott be, hogy tűkön ülök mikor jön már a következő.

Egy huszonéves divatblogger csajról szól, akinek nincs fontosabb mint a külcsín és a megjelenés. A számokkal kifejezhető népszerűség a legfontosabb mérce, hogy mennyit ér egy magára valamit adó ember like-ok, reblog-ok formájában. Aki a doktor előtt könnyezve kéri, hogy a szénanáthájától mentse meg mert tönkreteszi az életét azzal, ha néha elered a taknya nyilvános helyen és nem bírja elviselni ezt az átkot és hogy ennél rosszabb nincs a világon.

Az #Instás képek és divatbemutatók rivaldafényes világában azzal küzdeni, hogy nem tökéletesen keverték össze a kávédat, hogy nem organikus cukorból van a sütemény. Hogy kell egy 4. ember a Haters Brunch-ba, mert ha csak ketten ülnek le reggebédelni az egész egyszerűen szánalmas és szomorú. Hogy merészel valaki egyáltalán szóba állni vele aki látszólag egyértelműen egyáltalán nem keres évi nettó 250.000 USD-t SE! Arról meg ne is beszéljünk, hogy barna övhöz fekete cipőt vett fel... Pföööh...

És ez az ami lenyűgöz ebben a képregényben, hogy ismerek ilyen embereket, hogy a saját sekélységükben nem tudnának megfulladni. Annyira kizárják a világot maguk körül, hogy nincs is más az életükben, csak ami csillog és ami fényes.

Mégis annyira szépen meg van rajzolva és hűen meg van írva, pontosan átérzem Lotti fájdalmát, hogy még a bejáratott magánorvosa is itt meri hagyni hét egész hétre (volt pofája nyaralni menni) és egy másik doktortól kell elkérnie az allergia elleni gyógyszerére a receptet. SZÖRNYŰ! Hogy a személyi asszisztense aki ingyen dolgozott neki éveken keresztül gyakornokként rendes fizetős állást talált és otthagyja (akárhogy is hívják ezt lányt). FELHÁBORÍTÓ! Hogy öltözhetnek ennyire alul az emberek a helyi kocsmában? Oké, hogy egy kezén meg tudja számolni hányszor ivott alkoholt és csak egyszer volt bármilyen kocsmaszerűségben, de akkor is! Hogyan lehet ilyet csinálni? VÉRLÁZÍTÓ!

Szóval nem tudom letenni. Olyan first-world problem-eket élek át a lány és társasága által, amikkel sose találkoztam volna és emiatt roppantul jól szórakozom.

Mintha egy másik fantasy világról olvasnék, csak azzal a különbséggel, hogy ez létezik, él és virul. Mintha egy hógömbbe néznék bele minden egyes füzettel és elvarázsol a csillámló-szikrázó világ.

És mivel O'Malley, kell egy marék misztikus megmagyarázhatatlan fantasztikus szál. Egyelőre nem tolta túl, most úgy tűnik enged belőle egy kicsit. De, meglátjuk, hogy 1-2 kötet múlva mi lesz ebből.

Nagyon szeretném ajánlani mindenkinek, de tudom, hogy kevés sikerrel járnék vele. Valamiért megbabonázott a felszínes világképével és megbabonázott a főszereplők sekélyességével.

Az eddigi legnagyobb csalódásom.

Mindenki csak ömlengett, hogy jaj de mennyire hűdejó. És legjobb esetben is csak OK. Szerintem.

Kezdjük a jókkal, mert egyáltalán nem egy rossz képregény.

Az alap ötlet kifejezetten jó. 90 évente 12 istenség reinkarnálódik a Földön 2 évre aztán meghalnak. Van egy őrző anyafigura aki felkeresi és feléleszti a tinikben, fiatal felnőttekben meghunyó szellemeket. Ki tudja melyik isten szerepét kapod halandóként? Miután lejárt a 2 éved mind istenként, mind emberként, meghalsz. Vágysz a figyelemre, vágysz a szeretetre, vágysz, hogy megfelelj, más nem is hajt előre. Az istenek... egy kicsit egoisták. Ráadásul 14/18 évesek bőrébe bújva az emlékeikkel akik szintén hasonlókra vágynak. Annyi potencia van ebben de... sajnos pofára esik.

A harmadik kötetet leszámítva nagyon szépen rajzolt, helyeken művészi alkotás. Ahol kell színes és vidám, ahol kell sötét és maszatos.

Jó dolognak tartom, hogy sok az LGBTQ+, színes szereplő. Ezek az istenek mindenhonnan jönnek. Nagyon sok őrült isten / istennő / stb. van a világon. Ha csak abba gondolok bele, hogy Zeusz mennyi állatot vagy embert állatként hágott meg, ez semmi ahhoz képest, csak hát 1-2x le van rajzolva néhány panelen (a több mint ezerből), ami miatt 18+-os. De ez amerikai 18, EU-s 16-os karikás inkább.

Ez a legkevésbé KDNP kompatibilis dolog amit valaha olvastam.

De minden mással bajom van.

Túl nagy volt a hype. Ez az egyik ami miatt nem tetszett. Ha nem ajánlaná minden blog / webshop kommentelő / rajongó, sokkal jobban élveztem volna.

Egy állandóan nyitott Wikipedia böngésző tab kell, hogy kikeresd az istenek nevét, kiejtését, személyiségét, történelmét... Szinte alig esik bármi szó a múltukról, ha meg igen, akkor az meg személyes, nem történelmi. Szerintem ebbe az irányba ha jobban elmennek, sokkal jobb, kerek egészet adott volna a történet.

Nem árt egy jegyzetfüzet sem, hogy ki kivel mikor a múltban, ki kihez lojális, stb... Amikor össze vissza dobálóznak évezredes nevekkel, néha nehéz nyomon követni. 12 isten + mamácska + egyéb (mellék és nem mellékszereplők) az bizony sok.

Ez nem más mint kicsinyes, féltékenyes, tinidráma. Van hozzá kis varázslat meg bűvölet, de azt misztikumot leszámítva... sokszor csak középiskolás szintű nyavalygások, egók és gőgök izmozása.

És amikor már a harmadik kötetet kezdtem olvasni, beugrott mi ez.

Trónok Harca.

Nagyon nem szeretem a Trónok Harcát. Mármint, a tv sorozatot, könyveket nem olvastam. A Gyűrűk Urát is csak tisztelni tudom, de szeretni nem. Élőszereplős dolgokban, sorozatokban, filmekben valahogy sehogy se fekszik a fantasy, képregényekben meg rajzfilmekben sokkal jobban csúszik ez a műfaj.

Szóval, ha szereted a Trónok Harcát tini istenekkel, királyok és királynők helyett és nem bánod a LGBTQ+ dolgot (ha az édestestvérek közötti vérfertőzés nem zavart, akkor ez se zavarjon), akkor szerintem nyugodt szívvel tudom ajánlani.

Ez egy webcomic-ból lett teljes kiadású könyv kötet.

Itt található az alkotók weboldala: http://www.johnnywander.com/ egy alkotó párocska egyik saját projektje. A nagyipari képregények világában is jártas inkább szabadúszóként dolgoztak.

Több könyvük is van már. Ezt a képregényt (az írás idejében) továbbra is elolvasható a weboldalukon^[1]

Na de hogy mi is ez az egész.

Scott Pilgrim^[2]-et szereted? Vagy Bryan Lee O'Malley^[3] más munkáját? Akkor többet nem is mondok, nem is kell ezt tovább olvasnod, jó szórakozást hozzá.

Tipikus lány akinek el kell költöznie mert a lakótársa máshova költözik és egyedül nem tudja kifizetni az albérletet.

Munkát és lakhelyet kell találnia, illetve fel kell nőnie a világ és társadalom elvárásaihoz.

Misztikus, romantikás tinidrámás történet. Meg vagyok lőve mi mást lehetne róla mondani.

Mivel ingyen olvasható a fenti linken, sokat nem veszíthetsz vele.

Bob Burgerfalodája^[1] néven fut / futott a Comedy Central-on egy nagyon aranyos viszonylag élet szagú rajzfilm sorozat.
Kiadtak jó néhány füzetet és túl nagy meglepetést senkinek sem fog okozni, hogy miről szólnak és mik vannak benne.

Kis kiegészítője az eredeti sorozatnak, új történetek, régi mesék.

Vannak kiadványok amik kifejezetten nem tetszenek, ezek a típusok általában három részből állnak.
Egy Gene zenés rész, amiben rímelve énekelve mesél el egy történetet, de írásban ez ugye nem jön át annyira.
Egy rész amiben Tina képzelődik, romantikus fantáziáit éli ki, ami a rajzfilmben is elég kínos, hát még itt.
Louise részei jönnek be általában a legjobban, tényfeltáró / x-akták-féle rejtély megoldó történetek. Ezek a leghumorosabbak és legszórakoztatóbbak.

De az összes oldal közül azok viszik a prímet, amik szinte egy oldalas fan-art-ok. Alternatív borítók, egy oldalas "műalkotások". Mint pl egy sokkal részletesebb kép a pult mögötti repülő hamburgerekről. Vagy ott vannak a nap receptjei oldalak.

Egy szó mint száz. "Bob's Burgers extended universe".

Stranger Things^[1] megvan? Tetszett? 

Akkor az első két kötetet mindenképp olvasd el, ami #1-től #10-ig tart és szívesen. Ne is olvasd itt ezt tovább, fölösleges.

A többieknek:

Én magam se voltam oda érte. Nem volt rossz, azt egy szóval se mondanám, de túl sok hangsúlyt fektettek a retro-ra és nosztalgiára. Ok, játszódjon a '80-as években egy sorozat, miért ne, de folyamatos utalások, a rohadt memberberries^[2] végig... Már a csőben a második évad, meglátjuk abból mi lesz.

A hasonlóságok megvannak, '80-as évek vége, kb 12 éves fiatalok, pontosabban újságkihordó lányok és a misztikus fantasy / sci-fi amibe belecsöppennek.

Hamarosan halloween és elkezdődnek a furcsaságok. Egy beöltözött felsős vagy szörnyeteg vagy űrlény vagy külföldi? Mi volt ez, mi történt hova tűnt, hova lett... Nem akarok sokat írni, mert izgalmas és misztikus.

A másik dolog meg hogy nagyon szépen van rajzolva. Nyert is egy Eisner díjat^[3] 2016-ban legjobb rajzolásért. Ja, meg még egyet az év legjobb új sorozatért. Azért az se rossz...

Sokan túltolják a rajzokat. Vagy túlságosan rajzfilm szerű vagy túl realista akar lenni. Szerintem ez a sorozat tökéletesen eltalálta az arany közepet.

Az alkotók közt annyi fantasztikus tartalom született csak az Image^[4]-en belül mint a Saga^[5], Wicked + The Divine^[6], We Stand On Guard^[7].

Mindenképpen ajánlott mindenkinek.

Ez az egyik legkönnyebben ajánlható képregény az elmúlt néhány évből.

Főszereplőnk Tony Chu, egy "Cibopath", azaz... Bármibe amibe beleharap, megesz, elkerülhetetlenül átéli, hogy mi történt azzal. Egy pohár bor? Érzi a meleg napsütést, a ráfújt rovarirtót, ahogy a különböző kártevők megrágcsálták a szőlőt, mindent. Ha meg mondjuk egy hamburgerről van szó, akkor azt is, ahogy a marha be van zárva a ketrecbe, ahogy lemészárolják és az összes többi állati maradványt is, aminek nem feltétlenül kellene ott lennie a húspogácsában és azoknak életérzését.

Alacsony szintű utcai nyomozóból az FDA ügynöke lesz (amerikai Kőjál / ÁNTSZ / NÉBIH szerű hivatal) ahol a különböző, étellel kapcsolatos bűnügyeket derítenek fel. Hiszen ha beleharap egy süteménybe, tudja honnan jött a milyen minőségű liszt például.

Na de nem túlzás egy kicsit, egy ilyen szuperképességet erre elpazarolni?

Nem igazán.

Néhány évvel ezelőtt egy madárinfluenza járványban meghalt az USA népességéből 23 millió lakos és világszerte több mint 116 millió további ember vesztette életét. Rejtélyes körülmények közt, egyik pillanatról a másikra.

A csirke fogyasztás illegális lett. Pénz és letöltendő börtönbüntetés a fogyasztóknak, termelőknek, árusítóknak. Az 1920-as -30-as évek amerikai alkoholtilalom hangulatát idézi, csak a speakeasy-kben a pancsolt alkohol helyett rántott csirkét árulnak fű alatt. Az FDA gépfegyverekkel és tankokkal számolja fel az illegális csirkefarmokat.

És valami bűzlik. Összeesküvés elméletek, pro / con vallási szekták a csirke fogyasztása mellett / ellen.

Na, valahol itt kezdődik a történet és tart további 50+ füzeten keresztül. Állandóan elégedetlen, gyűlölködő főnök. Halálközeli élmények. Szerelmek.

Nem tudom eléggé ajánlani ezt a képregényt. Koherens, jól ütemezett, hihetetlen csavarokkal. Nem véletlenül nyert két Eisner-díjat^[1] (Legjobb új sorozat[2010], Legjobb folytatódó sorozat[2011]).

A vége... Egyedül a vége az, ami nem tetszett. Amennyire jó volt az egész, úgy ahogy van, az utolsó oldalak olyan laposak voltak számomra, hogy kifejezetten csalódás volt.

De mindenképpen szinte kötelező olvasmány.

Patience = Türelem

Na az kell...

Ez egy olyan, nem ajánlós bejegyzés lesz.

Olyan közel volt ahhoz ez a kis regény, hogy valami érdekes legyen belőle, de nem jött össze sajnos.

Ez egy "időutazós szerelmi történet pszichedelikus rajz stílussal és felforgató érzelmi gondolatokkal".

Általában ilyen leírásokkal találkoztam mielőtt nekiláttam volna olvasni. És utólag nem tudom elég idézőjelek közé tenni.

És semmi, de az ég egy adta világon semmi újat nem mutat. Se a sci-fi részlegben (amiből az alapgondolaton túl nincs is igazán benne) se karakterdrámában, se írásban, se rajzolásban. 

Nem értem a hype-ot mögötte.

Legjobb esetben is egy közepes hármas egy ötös skálán, de inkább alatta.

Patience is an indescribable psychedelic science-fiction love story, veering with uncanny precision from violent destruction to deeply personal tenderness in a way that is both quintessentially “Clowesian,” and utterly unique in the author’s body of work. This 180-page, full-color story affords Clowes the opportunity to draw some of the most exuberant and breathtaking pages of his life, and to tell his most suspenseful, surprising and affecting story yet.

Nem is igazán tudok róla többet írni. Annyira középszerű, klisé hátán cliché.

Felejtsd el... Nem éri meg, semmilyen szinten. 1000 más jobbat is lehet helyette olvasni. De mentségére legyen, hogy 1000 rosszabbat is. 

Ezt lényegében egy dolog miatt emelem ki. Pontosabban kettő: 

Mike Allred^[1] és Laura Allred^[2].

Ők ketten házaspárként sokszor tandemben rajzolnak különböző kiadványokat. És ha bejön a stílusok, akkor bármit élvezet elolvasni amihez közül van.

De ez a sorozat kifejezetten illik hozzájuk.

Létezik egy titkos ügynökség aminek a feladata az problémát okozó műalkotások megregulázása.

A művészet él. Festmények ki akarnak szabadulni a keretükből, sok száz év után, hogy nyújtózkodjanak és bulizzanak egyet, mert olyan rég óta be vannak zárva. Persze ilyesmit nem szabad csak úgy csinálni és nem is tudják az emberek, hogy ilyesmi folyik körülöttük.

Csak az Art Ops nevű titkos ügynökség. Mint egy... Men in Black, csak nem űrlényekkel, hanem műalkotásokkal.

És pont emiatt, az erős színek, a vastag fekete vonalak és barátságosan görbe ívek miatt ahogy ketten rajzolnak, nagyon passzol egy ilyen művészet szerű téma.

Van itt családi dráma, egy ici-pici szuperhős, Mona Lisa, graffiti karú ember akinek a művészet menti meg az életét.

Az ember kapcsolata a művészettel. Kinek mit jelent. High culture vs. Street art. Annak fontossága az egyénnek és társadalomnak.

Ha ez nem csigázott fel vagy nem tetszik a rajz stílus, akkor el lehet engedni. Amúgy viszont nem rossz. Valószínűleg nem fog leesni az állad, hogy milyen fasza, de megéri az idejét.

A mai nap életed hátralévő részének utolsó napja. 

Milyen szörnyű, szörnyű-szörnyű cím. Kiráz a hideg a klisészerűségtől. De ez legyen a könyv legnagyobb hátránya.

Ez egy autobiográfia, egy osztrák punk lány 1 éve (sem).

Nem más mint egy nyári / őszi kaland elmesélése képregény formában. Előszónak annyit, hogy főszereplőnk azóta már családanyuka és Berlinben grafikus. Ez a legismertebb munkája, amiben megörökíti naplója és emlékei alapján mi is történt vele 1984-ben.

Nagy hatással volt rám, olyan gondolatokat forgatott fel bennem ami szerintem eddig még semmi.

17 éves lány. Punk. Inkább a városban csövezik barátaival mintsem vidéken az unalmas kis faluban.

De, egyik nap rossz társaságba keveredik, egy újonnan megismert csajjal elhatározzák, hogy elstoppolnak Olaszországba, Szicíliába. Mert jön a tél és az Ausztriában túl hideg ahhoz, hogy végigcsövezzék, viszont a szigeten még legrosszabb esetben is csak hűvöskés lesz.
Mindez még akkor, amikor nem volt EU, Schengen, Euro. Át kellett szökni a határon, nem volt valuta, stb... stb...

Erről a kalandos útról szól az egész képregény és nem volt egy leányálom.

Akkoriban a maffia még sokkal befolyásosabb és félelmetesebb volt mint manapság. A nyelvet nem beszélő, pénztelen, fiatal, naiv, elveszett lány története.

Erőszak, csalódás, kétség, megnyugvás, félelem, megvilágosodás, minden ami csak kellhet egy drámába.

Az utolsó oldal adta a legnagyobb pofont. Nincs csavar, nincs sokk, és semmit nem mond önmagában a történetről ha nem olvastad.

Megalázóan sok időbe tellett, mire rájöttem, hogy a "Seconds" itt nem a "Másodpercek"-et jelenti hanem azt hogy "Repeta".

Első hangon, nem tudok mást mondani: Bryan Lee O'Malley^[1]. Ha ismered a munkásságát, pontosan tudod, hogy mire számíthatsz. És ez most vagy jó, vagy rossz.

Legismertebb a Scott Pilgrim kötetek^[2] és az abból készült film^[3].

És ha nem ismered a stílusát, akkor egy mondatban:

Teenagerek, fiatal felnőttek hétköznapi problémái. Magány, szerelem, önmegvalósítás, szokásos dolgok. Aztán *CSATT* pofán basz egy nagy maroknyi szűrrealitással. Varázslények, emberfeletti képességek. És minden megy tovább mintha teljesen normális lenne az egész szituáció.

Ebben is erről van szó. Fiatal huszonéves lány küzdelme azzal, hogy eladta a jól menő éttermét az alkalmazottainak, belekezd a második "Seconds" éttermének nyitásába, és meg kell birkóznia azzal, hogy a szenvedélyét ami a főzés, a konyhában való sürgés forgás, új ételek kitalálása, jelenleg nem tudja kiélni. Még a helyet se választotta ki hol legyen az új étterem. Plusz e mellé még érzelmi izmozás az exével és az új szeretőjével. És mentorozgatni a legújabb gyakornok kislányt szárnyai alá venni... Nem egyszerű.

ÉS *CSATT*, JÖN A MISZTIKUS VARÁZSGOMBA (Nem, nem olyan).

Beszéljünk kicsit a Cartoon Network legjobb Samuraijáról^[1].

2001-ben kezdődött egy zseniális rajzfilmsorozat^[2] Genndy Tartakovsky^[3] vezetésével. Négy évadig tartott a sorozat rendes bejezés nélkül annak ellenére hogy a szakmán belül és rajongók közt is elismert és kedvelt sorozatról volt szó. De különböző okok miatt, több mint egy évtizedig csak porosodott és Csipkerózsikaként várta, hogy történjen valami. Eredetileg egy egész estés film fejezte volna be a sorozatot, de ugyanebben az időben jelent meg a Pindúr Pandúrok film^[4] amit borzasztóan fogadtak mind a kritikusok, mind a közönség, akkora anyagi bukás volt amit a kiadó nem mert megkockáztatni még egyszer egy Samurai Jack filmmel.

A 9 éves csöndet a 2013-tól megjelenő füzetek törték meg, úgy kellett a rajongóknak mint egy falat kenyér és míg nem volt egy kifejezetten nagy sikerű, nagy pénzt hozó beruházás, kicsit felkorbácsolta a tüzet.

2016-ban pedig elkezdtek pletykák szálldogálni, hogy lesz új évad. Évről-évre mindig voltak kamu értesülések egy filmről, új évadokról, de 2017-ben egy új előzetessel hivatalos lett, itt az ötödik, utolsó évad.

És ez a fő ok amiért erről a sorozatról írok. Mostanra vége lett az utolsó évad utolsó epizódjának is, vége, megkaptuk a lezárást. Ha valaki újonnan neki akar állni ennek a csodálatosan megírt és megrajzolt franchise-nak, akkor íme, itt egy pár kötet ami pluszt adhat hozzá.

Ezek a füzetek hoztak pár új történetet, hasonlókat mint amik a sorozatban voltak. Új és régi barátok, új kalandok és ellenfelek. Pontosan az van bennük amire számítana az ember, egy rajzfilmsorozatból készült kiegészítő képregény sorozat.

Néhány különálló történet több füzeten keresztül amik arról szólnak hogyan fog Jack visszajutni a múltba.

És míg ugyan van egy kvázi majdnem valamilyen lezárása a történetnek az oldalak között, sose volt hivatalosan teljesen kánon. Mindig lógott a levegőben egy hivatalos befejezés, film, reboot, akármi. Mivel megkaptuk az utolsó részt, ezért az végképp nem az igaz befejezése az egésznek.

Ajánlott fogyasztási sorrend:
1., 2., 3., 4. évad - Ezek a képregények - 5. évad.

Filmes nevén Kingsman: The Secret Service^[1]

Könnyű ajánlani azoknak akik látták a filmet és tetszett nekik. Nem tudnám rá mondani, hogy a képregény sokkal jobb mint a film, de azért egy kicsit mégis.
Ez képregényesebb, egy fokkal elvontabb, véresebb, kétségbeesettebb, viszont a brit lecsúszott munkásosztályból származó főszerepló jobban ki van dolgozva szerintem. Több idő van mindenre a képregényben.

Aki nem látta a filmet:

Ugyanaz a szerző mint a Kickass^[2] képregénynek. A film^[3] nem számít ebben az esetben, nem tudnám jó szívvel párhuzamba hozni a kettőt. Ha olvastad a Kickass-t, akkor nagyjából azt kapod amire számítasz.

Csóró bajos brit gyerek akit csak az ex-speciális osztagos nagybátyja tudja megmenteni a börtöntől. De, csatlakoznia kell egy nagyon tipp-topp "posh" titkos ügynökséghez. Nem elég keménynek lenni, kifinomultság is kell hozzá.

Otthoni problémák, erőszakos nevelőapa, brutál kiképzés és az utolsó pillanatban világmegmentő esélytelen küldetés.

James Bond-os abban az értelemben, hogy brit titkosszolgálat. De sokkal emberszagúbb. Az emberek nem tökéletesek, hiszen a világ sem az. Nem egy egyszerű fekete/fehér világ ahol valaki vagy jó, vagy rossz. Ha minden jól megy, egy sokkal alkalmasabb és kifinomultabb titkos ügynök kerül ki az akadémiáról, mint Bond, de sose semmi se úgy alakul ahogy kellene, nemde?

Ez az a képregény amit minden rajongó elolvas egyszer. Legalább.

Alan Moore egyik ha nem legjobb műve - én személy szerint jobban szeretem a The Killing Joke^[1]-ot, de nehezen vitatható, hogy egy korszakalkotó képregényről van szó.

A film sem rossz, de mint minden más film változat light-osabb, szájbarágósabb és “hagyományosabb”.
Amit viszont tudok ajánlani, hogy van egy animált képregény film belőle, ami nem más, csak a rajzok maguk megelevenednek, izegnek, mozognak (az eredeti paneleket, rajzokat felhasználva) és “szinkronizálva” van. Nincs filmes beleszólás, producer aki félti a pénzét, rendező aki a saját értelmezésében akarja előadni és C kategóriás színészi teljesítmény sincs. Watchmen - The Complete motion Comic^[2].

Na de mi ez, ha több feldolgozása is van és tényleg híres és elismert? 

Ez a képregény abban az időszakban jelent meg amikor a képregények Bronz-kora véget ért és előharangozta a Modern-kort. A dark-osabb, életszerűbb problémákat boncolgató témák kerülnek előtérbe. Mint az Tim Burton-féle Batman^[3] vagy a Nolan féle feldolgozás(ok)^[4]. Mindkét film egy olyan időszakban születtek, amikor a szuperhős filmek boldogok, szeleburdik és leginkább gyerekeknek szólóak voltak. De ez a képregény felrúgta a port és olyan magasra szállt, hogy még mindig köhögünk tőle.

A szuperhősök néha se nem szuperek se nem hősök. A való világban nagyon kevés a fekete és a fehér, sokkal több a szürke. És ebben az esetben az összes karakterünk egy nagyon erős szürke. Mindenkinek megvan a saját célja, saját motivációja.

Moore szembe ment azzal trenddel, hogy az emberek képregényekbe menekülve jól érezzék magukat a semmilyen, langyos, megnyugtató történeteikkel. Itt nincs ilyenről szó, pontosan ugyan olyan emberszagú mindenki mint bárki más. Nincsenek is szuperhősös képregények, kalózos újságokat keresnek a gyerekek. Egy öntörvényű, pszichopata "szuperhősökből" álló csoport rohangál a városban felügyelet nélkül, ilyenekről jó üzlet képregényeket kiadni ebben az univerzumban.

Ez egy szar világ. A hidegháborús paranoia közepén járunk, JFK halott, az amerikai hadsereg sikeresen legyőzte a Vietkongot.

Ezek nem azok a szuperhősök akikre fel kell nézni, nem kell és nem is szabad. Egy görbe tükör az összes Superman, Spider-Man hősnek akik erényesek, jószívűek, igazságosak. Ők nem azok, sérültek, hibásak, emberiek. Van itt minden, nihilizmus, nemi erőszak, gyilkosság, tömeggyilkosság.

Korszakalkotó rajzzal és szöveggel.

Ezt a képregényt nem lehet nem ajánlani. Ha tetszett a film, akkor ezeket mindenképp érdemes elolvasni.

A felszínen egy egyszerű karakterdráma. Egy középkorús, karrierjében megnyugvó építész / tanár akinek az 50. születésnapján belecsap a házába egy villám és mindene odavész a tűzben, majd újra próbálja kezdeni az életét.

Egyszerű kezdés, de ezt a fő szálat visszaemlékezésekkel megtömve megismerjük az egész életét, az eddigi legfontosabb pillanatait. Ami még fontosabb, hogy jövendőbeli ex-feleségét is és közös kapcsolatukat.

Az emlékek fontossága és összeütköztetése a valósággal. A gondolatok és elvek lényege, súlya.

Egy maréknyi pénzzel a zsebében az öntelt és cinikus egyetemi professzor egy autó szervizben találja magát és a tulaj rémisztően spirituális feleségével kezdi felépíteni az új önmagát. 

Leírva így egy kifejezetten unalmasnak hangzó tini-regénynek tűnik, de mind saját maga, mind felesége és közös szellemi növésük és érésük az, ami csodálatos egyedi rajzolt világot alkot.

Szívfacsaró happy end a végén amit egy, a Földbe csapódó elkerülhetetlen meteor tesz semmissé.

Egy tipikus felnőtté-válás történet, szokatlan, de egyáltalán nem erőszakolt művészi rajzolással. Egy picit szabad a borító alapján ítélni, hogy mi van belül.

A cím félrevezető kicsit. De csak egy kicsit.

Ha azt hiszed hogy egy nyuszifüles általános iskolás lány epic harcok közepette szörnyeket öldögél, több száz oldalon át, akkor csalódni fogsz. Mert ez nem arról szól. Legalább is, nem teljesen.

Spolier nélkül nehéz erről beszélni, úgyhogy light-os spolier tagek-ben majd jobban kifejtem.

Kifejezetten tudom ajánlani minden kb 15+ évesnek.

Míg egy ötödikes lányról szól, a legkönnyebben korabeli vagy a kicsit fiatalabbak tudnának azonosulni vele, azért a téma és néhány megnyilvánulása Barbarának (főhősünk) nem teljesen megfelelőek kisiskolásoknak.

Meg hát ott vannak az óriások és titánok.

Ha érdekel egy erős, kirekesztett női/lány főhős története ahogy megbirkózik külső és belső démonjaival és nem zavar a minőségi, manga szerű rajz és a torokgombócokat keltő titkolózó szöveg, megéri megnézni.

Ha tetszett Bryan Lee O'malley Seconds^[1] vagy Lost at sea^[2] műve, akkor szerintem ez is fog.

Spoileresebben, részleges összefoglaló:

Barbara Thorson (érted, Thor fia aki nagy kalapáccsal öl szörnyeket) szereti a D&D-t. Barátai nincsenek, mert furcsán viselkedik, öltözködik és azt állítja Ő szörnyeket öl. De csak azok a szörnyek léteznek, amiket te hozol létre. Apja és anyja elváltak, bátyjával és nővérével él együtt. Állandóan bajba kerül az iskolában, visszaszól a tanároknak és a kötözködő nagyobb diákoknak is.A kedvencem amikor pofán vágja az iskola pszichológust.

Egy szörny van, fenn a lakás emeletén. Amivel nem mer szembenézni. Nem akar. Az anyja rákos beteg és haldoklik.

Készül, készül a küzdelemre, csapdát állít, hogyha majd eljön az ideje, szembe tudjon szállni a szörnnyel. De ez egy olyan harc amit nem nyerhet meg.

Egy tipikus esete annak, hogy az eredeti jobb mint a film.
Ebből a címből nem derül ki és nem is volt kifejezetten reklámozva a film maga egy képregény feldolgozás. Már pedig az Edge of tomorrow (A holnap határa)^[1] ezen a mangán alapszik. Maradjunk abban, hogy a nagyon alapokat átvette, de a képregény azért más. Maga a film is teljesen korrekt és élvezhető.

Ha valaki látta a filmet, akkor meglepetés fogja érni. A manga kevésbé Hollywood, néhol ordítóan tipikus japán, de pont ezektől lesz másabb. A fő probléma a film adaptációkkal, hogy egyszerűen nem fér bele minden ami fontos. A látvány és akció kárára megy a karakterfejlődés.

Egy hasonlattal élnék. Ez a képregény olyan, mintha a Groundhog Day-t (Idétlen időkig)^[2] kereszteztek volna egy kicsit technoblablás világháborús regénnyel.

Űrlények megtámadják a Földet és elég rosszul áll a szénánk. Nem tudjuk miért. Technológiailag és biológiailag fejlettebbek vagyunk és eleinte még emberfölényben is. De az egész világ összefogva sem nem tudja megállni előrenyomulásukat.

Kivéve egy hadosztály, kivéve egy katona: Angel of Death. Mad Wargarita. Full Metal Bitch.

Egy háború amit karddal és bárddal és végtelen idővel lehet csak megnyerni.

A végén meg megnyalod mind a 10 ujjad.

Elolvastam, hogy neked ne kelljen.

Nagyon kíváncsi vagy C-3PO honnan szerezte a piros karját az Ébredő Erőbőlbanban^[1]?

Akkor se olvasd el.

Rettenetesen unalmas, banális, nem ad hozzá a SW univerzumhoz jóformán semmit.

Csak nézd meg a borítót. Igen, sose szabad az alapján ítélni. Elolvastam, nem ítélkeztem, de annyira semmilyen ez a kiadvány, hogy még a borítóra se raktak semmit csak KÉT "Szrípiót". Ennyire megígérik, hogy ő róla szól, hogy kétszer is megmutatják. És semmi mást.

HATALMAS SPOILER!!!

Admiral Ackbar-t fogjul ejtette a First Order. Egy marék másik droiddal együtt lezuhan C-3PO és az a droid amelyik ismeri a helyzetét. Egy szörny megeszi a karját. Minden droid megsemmisül, kivéve ők ketten. A "birodalmi" droid fél attól, hogy kitörlik az emlékeit és elveszíti önmagát, átadja önszántából az információkat, majd kisétál a savas esőbe meghalni. Az eső lemossa a felső festék réteget és kiderül, hogy piros volt alatta *mindfuck* majd C-3PO hullarabol egyet, hogy mindörökre emlékezzen a rövid barátságukra.

 

Szívesen.

A Limbo az a gyönyörűen megrajzolt képregény, amit látni kell.

Arról nem is beszélve, hogy maga a történet is elég élvezetes.

Dia de muerte^[1]. A mexikói halottak napja, ami átszövi az egész képregény hangulatát. Az élénk, vidám, virágos, de mégis rémisztő körítés amiből és ahogy ez a képregény merít; csodálatos.

Ezt a hangulatot megspékelve a 80-as évek ultra neonjával, retró pasztell színeivel és megvan a látványvilágunk. Maradva ennél az évtizednél, visszatérő elem a VHS kazetta, a sercegő tévé és képhibás film. Nagyon okosan lett kitalálva ez a világ, valahogy passzol minden, annak ellenére, hogy az elején csak fogja az ember a fejét, hogy mi ez az egész.

Ebbe belegyömöszölve egy jó detektívtörténet, ahol egy ex-rendőr próbálja kideríteni ki is önmaga, mert semmire sem emlékszik miután felébred ebben a furcsa hangosan színes világban.

Van nagyon kihívás, mist önmagad megismerése és felderítése?

A legnagyobb spoiler amit mondanék erről, hogy “Limbo”. És nem a rúd alatti átcsúszás. Legkésőbb az utolsó oldalon pofán csapja az embert a könyv címe, annyira, hogy az már fáj. Legalább is, nekem ilyen volt, nem igazán esett le egészen a végéig, hogy mi történik.

Egy olyan végkifejlettel amibe beleborzong az ember. Gyönyörű látvány egy érdekes krimi történettel.

Ha egy szuperhősmentes, kerek egész történet kell aminek minden oldala gyönyörködtet, ez a képregény, az.